Hosszúra sikerült ez a pár nap - és nagyon kemény volt. Rengeteget dolgoztunk, de leginkább a sárihiány volt kimerítő - a lányomat 2 és fél napig nem láttam, és ráadásul olyan bénán szerveztem az életemet, jó, csak részben az én hibámból, hogy bár szombaton pár órát délután együtt voltunk, este megint le kellett adnom, mert S. hazajött külföldről, és szervezett egy bulit, amit nyilvánvalóan nem hagyhattam ki (egyébként szuper volt, de most nem ez a lényeg).

Sári minden látható károsodás nélkül tulajdonképpen marha jól viselte, hogy nem vagyok vele. Cs. és Anyu elmondása szerint nem volt sem nyűgösebb, sem nyugtalanabb, amíg nem voltam otthon, evett, aludt, játszott sokat, és amikor egyszer beszéltünk Cs.-vel Skypee-on és odahívta Sárit is, és látott a képernyőn, mosolygott, de aztán ment tovább játszani. Amikor pedig szombat délután hazaértem, vigyorgott, de nagyjából úgy viselkedett, mintha csak a bevásárlásból jöttem volna haza. Őszintén szólva nem igazán akart hozzám jönni, inkább csak a mamájához bújt, igaz, estére már szokás szerint ölelgetett, de ez pont akkor csúcsosodott volna ki, amikor nekem megint el kellett mennem. 

Ma aztán igyekeztem a lehető legtöbb időt vele tölteni, és azt hiszem, elég jó kis napunk volt. Délelőtt játszottunk, aztán együtt aludt az egész család a franciaágyban, igaz, mi előbb elaludtunk, mint Sári, mert ő vagy egy órán keresztül "hempergett" az ágyban. Végül úgy volt csak hajlandó aludni, hogy az apja megfenyegette, hogy megy a kiságyba, ha nem fekszik le. Bevált, mert hasra vágta magát, és már durmolt is... Én ne mondjam, mennyire vártam ezt a délutáni alvást, ui. az elmúlt 4 napban szinte alig aludtam, ráadásul a tegnapi buli is kb. 3-ig tartott - szóval volt mit kipihennem.

Délután aztán elmentünk bevásárolni. Már a pénztárnál álltunk, amikor Sári észrevette a játékosztályon a kiállított csúszdát, és mindenáron ki akart jönni a bevásárlókocsiból, hogy csúszdázzon. Mondtam neki, hogy most nem lehet, majd otthon. Fizettünk, majd Cs.-re még várni kellett és addig kivettem a Lányt a kocsiból, aki szépen el is indult egy lezárt pénztáron át vissza a boltba, de szerencsére az üvegajtó megállította. Ezután két lopásjelző közé akart bebújni, de féltem, hogy beszorul, úgyhogy inkább kimentünk az utcára. Megjött Cs. is, amíg ő bepakolt, mi sétáltunk a járdán, majd Sári elengedte a kezem, és elindult befelé az ajtón, vissza a boltba. Na, ekkor már felkaptam, ő persze tiltakozott, nem akart beülni az autóba, végül csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy majd itthon csúszdázhat. 

Hazaértünk, persze nekem teljesen kiment a fejemből az ígéret, és bevittem Sárit a házba, majd indultam volna ki a cuccokért. Sári persze rögtön visítani kezdett, az ajtóhoz szaladt, és mutogatott a csúszdára. Ekkor esett le, hogy mit is mondtam neki - nem hagyta, hogy elfelejtsem! Úgyhogy természetesen csúszdázhatott a kis akaratos - amiben amúgy már nagyon ügyes, kicsit el is merjük engedni (nagy, meredek csúszdánk van, ami még tízévesen is jó lesz...).

A múltkor J. mondta, hogy milyen nagynak látta Kisvacakot, amikor először hagyta hosszabb időre másnál - és tényleg, Sári is annyit nőtt (a szememben) ebben a két-három napban! Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, mert igazából új dolgokat nem csinál (bár egyre többet dumál, szerintem kezdi formálni a szavakat úgy, hogy az első két hangzót mondja ki), csak valahogy én nézem más szemmel. Nagylány már, nemsokára másfél éves!