Sári kicsit köhögősen, taknyosan és nagyon hisztisen lépett át élete harmadik évébe. A hiszti tárgya elsősorban az volt, hogy amikor betegebb volt, az apja egész nap engedte TV-t nézni, most pedig, hogy én is itthon voltam, meg már amúgy is jobban volt, nem akartam, hogy a filmeket bámulja. Ebből persze volt egy csomó veszekedés, meg "nem szeretem nagyon anya"-zás, amit így a második szülinapján különösen rosszul viseltem, de végül csak túléltük ezt a napot is. Az ajándékok telitalálatnak bizonyultak: Anyutól és Tünditől "handmade" Mazsola, Tádé és Varjú bácsi bábokat kapott, mesterien kivitelezve (egy kismama varrta, akit anyu a neten talált), tőlünk és a déditől pedig Duplo-t, ami szintén tetszik neki.

Kavarognak bennem az emlékek: két éve sem úgy sikerült ez a nap, ahogy megálmodtam. Persze, mondhatjuk, és én mondom is azóta, hogy a születés csak egy napja az életnek, nem attól leszek ilyen, vagy olyan anya, hogy így vagy úgy adtam életet, de azért bizonyára nem mindegy, ki hogyan indul neki az életnek. Sárinál sajnos minden el lett rontva, amit el lehet, de azért azt hiszem, végeredményben szerencsések vagyunk, hogy egy egészséges, és a dackorszakot leszámítva kiegyensúlyozott, okos kislányunk van.

Ha számvetést szeretnék tenni, akkor életének első évét azért szerettem, mert bár állandóan aggódtam, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene, mégis, olyan tökéletes kisbaba volt. Imádtam szoptatni, dajkálni, imádtam, ahogy kinyílik neki a világ. A második évét meg azért szerettem, mert ő nyílt ki a világnak: különösen miután megtanult járni, majd beszélni - azóta olyan rohamléptekben fejlődik: basszus, most már dalokat tud énekelni (hamisan)!

Két éve ilyen volt, tavaly ilyenek voltunk, tegnap pedig már ilyenek.

Vajon milyenek leszünk jövőre?