A temetés után Cs. mondta, hogy most már örökké ide köt minket valami. Nekem meg eszembe jutott a Száz év magány, ahol valami olyasmi volt, hogy ha már van halottad a temetőben, akkor már tényleg otthon vagy.

Én pedig azt mondtam neki, hogy most már el fogom tudni engedni Esztert.

A temetés egyébként elég "szép" volt, már amennyire egy temetés az lehet. A lelkész prédikációja személyes volt, persze, egyetlen szavát sem tudnám visszaidézni, de ott valahogy helyénvalónak éreztem, amit mondott. Az idő ellenben nem volt kegyes, bár szerencsére nem esett, de a szél nagyon fújt, a sötét felhők jöttek-mentek, én eléggé fáztam. Persze, az ilyesmik csak utólag tudatosulnak az emberben, mikor még hazaérve is remeg, úgy átfagyott.

Furcsa, mik maradnak meg az emberben. A pici fehér koporsó egy állványon volt felravatalozva a sír mellett, és én végig azon izgultam, hogy nehogy felborítsa a hatalmas szél ezt a szerkezetet. Meg hogy milyen óriási sírgödröt ástak ennek a csöpp kis koporsónak... persze, Cs. szerint meg van szabva a méret, de végül maga a sírhalom szerintem akkora lett, mint egy felnőtt síré... Azt is megfigyeltem, hogy a munkások milyen pikk-pakk betemették a gödröt, és milyen precízen alakították ki a mértani pontosságú halmot.

Kerülnék minden pátoszt ezzel az egésszel kapcsolatban. A temetés csak egy formális keret, amiben egy testet a földbe teszünk, nincs benne semmi misztikus. Mégis fontos, hogy keretbe tegyük ezeket a dolgokat, így könnyebb elviselni.

Viszont azért történt egy -számomra- szimbolikus jelentőségű esemény: még a 32. héten, épp karácsonykor készíttettem magamról egy olyan fotót, amin a pocakom elé tartottam egy angyalka-karácsonyfa díszt. Ki is posztoltam a facebook-ra, szerettem ezt a képet. Aztán amikor a kórházban voltam, minden ilyen képet -ezt is- leszedtem a fb-ról. Hazaérve a karácsonyfa még mindig állt, rajta ezzel a dísszel. Amikor leszedtük, az angyalkát eltettem, és most kivittem a temetésre. A szertartás végén odatettem a díszt a fejfához, egy koszorú közepére, és épp abban a pillanatban előbújt a nap, és megvilágította az angyalka aranyozott haját. Ha filmrendező lennék, biztos betenném ezt a klisét a filmembe, ami kívülállóként elég giccsesnek is hathat, de akkor ott egy kicsit megdöbbentem. Amúgy az egész kb. 3 másodpercig tartott, mert egy felhő újra eltakarta a napot...

Most ürességet érzek. Már nincs mire várni, eltemettük Esztert, eltemettünk egy álmot. Majd lesznek új álmaink, de addig ezzel kell megbirkózni. A miértekre továbbra sincs válasz, csak remélni tudom, hogy nem a bűneink miatt történt így.