Ma kaptam a főnökömtől egy sms-t. Kint vannak Kölnben, egy kiállításon, amit még javarészt én szerveztem. Azt írta, hogy ez nélkülem nem jöhetett volna létre.

Gergőnek (É. és G. kisfia, 29. hétre született -szerencsére tökegészséges- korababa) a múlt héten elküldtem egy játszószőnyeget és egy Manduca-t, amit Eszternek vettem. (A többi cuccot elpakoltattam Cs.-vel, mivel azok leginkább Sárié voltak, de ezeket kifejezetten Eszter kapta volna). Gergő már másnap megkapta, és É. fel is hívott, de ahogy ilyenkor lenni szokott, nagyokat hallgattunk a telefonban. Aztán inkább írt egy e-mailt, hogy amikor megkapták a csomagot, mindketten sírtak (mármint szerencsére nem Gergő, hanem az apuka-anyuka), és csodálnak a lelki erőmért, stb. Ma újra írt, hogy összerakta Gergőnek a játszószőnyeget, és el is küldte a fotókat. Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy az én kislányomnak kellene ott kalimpálni a kezecskéivel, és ütögetni a lelógó bigyókat - ehelyett annak örülni, hogy Gergő, akire szülei nagyon sokat vártak, és akinek a start bizony elég nehéz volt, most úgy tűnik, a legnagyobb lendülettel veszi birtokba ezt a játékot. Jobb helyen nem is lehetnének Eszter holmijai.

Sári tegnap: "Már évek óta mondom, hogy nem szeretem a babot!"

Cs. felhívott, hogy úgy emlékszik, elfelejtett reggel puszit adni. (Amúgy adott)