A k*rva notebook hülye ujjlenyomat scannere ma reggel bemondta az unalmast. Tisztára kiakadtam ezen. Úgy látszik, ha egy kisebb problémával találom szembe magamat, azt rögtön az univerzum ellenem vett támadásának vélem, és felszakít olyan sebeket, aminek a notebook-hoz az ég világon semmi köze. Bőgtem, természetesen. Cs. idiótán próbált vigasztalni, elküldtem a francba. Azt mondta, menjünk, vegyünk biciklit. Kiabáltam, hogy nekem nem bicikli kell, hanem gyerek. "Majd lesz az is." - mondta, én meg ráztam a fejem, szörnyű, hogy mennyire nem ért semmit.

Aztán megy be a cégemhez, hogy elintézze a TGYÁS-papírokat. Kértem, hogy vigye vissza az egyik kollégámnak a szoptatós párnát, ne nekem kelljen. Ő most nem fog idegen embereket keresni. Ezen is kiakadtam. Biztos, nekem majd könnyebb lesz 4-5 hét múlva visszavinni. Amikor annyira egyszerűen el lehetne most intézni, neki még mondania sem kell semmit, vagy állnia a sajnálkozó tekinteteket, csak odaadja, és kész! És mindezt miért nem vállalja: mert kellemetlen neki megkérdezni, hogy melyik irodában találja XY-t! Ilyenkor olyan dühös vagyok rá, hogy majd szétrobbanok!

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tegnap volt Sári névnapja, ezért elvittem a dédit vásárolni. Nem különösebben viselt meg a boltokba járkálás, és így legalább azt kapott a gyerek, amit én helyesnek gondoltam. A karácsonyi ló-dömping után ui. kijelentettem, hogy innentől csak mesekönyvet és gyurmát/színes ceruzát lehet venni Sárinak, úgyhogy azt is kapott.

Az oviból hazajövet ugyan bepróbálkozott a kisasszony, hogy nem-e kap véletlenül egyszarvú lovacskát, de amikor mondtam, hogy nem hiszem, akkor közölte, hogy nem baj, majd a másik ajándéknak fog örülni. Így is lett. Aranyos volt.