Azt álmodtam, hogy Eszter a 30. héten megszületett. Elvitték, és én a gyermekágyas osztályon kerestem. Meglepően könnyen tudtam szülés után sétálni. A kórteremben, ami inkább egy tornateremre hasonlított, egymás hegyén-hátán feküdtek az anyukák a kisbabáikkal. Elmentem egy ágy mellett, ott a volt kollégám felesége feküdt a második kislányával, akinek Eszter (valami) volt a neve. Szerencsére nem ismert meg, mert én nem akartam vele beszélgetni, és elmesélni, hogy Eszter meghalt. Mert addigra a kisbabám már nem Eszter volt, hanem egy másik baba.

Aztán elvitték mellettem a kisbabámat, de nem mutatták meg. Nem is szóltak, hogy ő az, de én tudtam, mert olyan pici volt. Be volt bugyolálva, még a feje is. Aztán mégis valahogy megláttam a hajacskáját, ami hosszú volt, és göndör. Aztán az arcát is: Sári-arca volt, és mosolygott. Az arca nem egy újszülötté volt, hanem egy nagyobb gyereké - talán Sárié.

Inkubátorba tették, most már Sári volt. Aztán megint Eszter. Meg akartam szoptatni, de eszembe jutott, hogy 5 hete mindent megteszek azért, hogy elapadjon a tejem, meg gyógyszert is szedek, ilyen tejet nem kaphat Eszter. Hogy lehet, hogy 5 hete még meghalt, most meg mégis él, és szoptatnom kellene? Gondolkodtam, hogy vajon ha ma már nem veszem be a gyógyszereket, akkor jó lesz-e már a tejem? És cumisüvegből megetethetem-e? Olyan lelkiismeret-furdalásom volt.

Aztán felébredtem, és kiderült, hogy nyugodtan szedhetek gyógyszert, csinálhatok akármit, mert a tejem nem kell senkinek.