Kiegészítésként  a tegnapi bejegyzésemhez álljon itt egy fordítás (legjobb tudásom szerint). A kedvenc blogomban olvastam, köszönet érte. Akár én is írhattam volna.

„Új normálisságom”

- Normális, hogy könnyek vannak minden mosolyod mögött, amikor rájössz, hogy minden fontos családi eseményről valaki, aki fontos, hiányzik.

- Normális állandóan újraélni azt a napot.

- Normális, hogy az megtört szívem miatt életem minden boldog eseménye tartalékol egy szorosan a boldogság mögött osonó szomorúságot is.

- Normális megbámulni minden babát, aki akkora lenne, mint az enyém. Aztán megpróbálni elképzelni őt ebben a korban, de ez nem sikerül. Aztán arra gondolni, hogy egyáltalán miért fontos elképzelni őt így, amikor ez sohasem fog megtörténni.

- Normális úgy elmesélni a gyereked halálának történetét, mintha ez egy teljesen hétköznapi esemény lenne, majd látni a sokkot a másik szemében, hogy ez milyen szörnyen hangzik. Aztán rájönni, hogy igen, ez a történet már a „normálisságom” része lett.

- Normális, hogy minden évben nehéz feladat, hogy hogyan tiszteld meg a gyermeked születésnapját, és hogy hogyan éld túl ezeket a napokat.

- Normális, hogy némelyek félnek kimondani a gyerekem nevét.

- Normális, hogy biztosítani akarom, hogy mások is emlékezzenek rá.

- Normális, hogy a temetés után mindenki folytatja az életét, de mi gyászolni fogunk örökké.

- Normális, hogy hetekkel, hónapokkal, évekkel a veszteség után a gyász néha rosszabb lesz, nem javul.

- Normális, hogy nem értjük meg azokat, akik a saját bármilyen veszteségüket a miénkhez mérik, csak akkor, ha ők is egy gyereket vesztettek el. SEMMI nem hasonlítható ehhez – még akkor sem, ha a gyermeked a föld legtávolabbi pontján van. Elveszíteni egy szülőt szörnyű – de eltemetni a saját gyerekedet nem természetes!

- Normális, ha megpróbálok nem sírni egész nap, mert tudom, hogy a mentális egészségemnek ez nem tesz jót.

- Normális rájönni, hogy mégis egész nap sírok.

- Normális, ha mindennel és mindenkivel türelmetlen vagy.

- Normális egy új barátság egy másik gyászoló anyával, együtt sírunk és együtt beszélünk gyermekünk elvesztéséről és az új életünkről.

- Normális azon tűnődni, hogy amikor találkozol valakivel, mit fogsz neki mondani? Hogy 3 gyereked van, vagy 2? Valószínűleg sosem látod ezt az embert többet, így nem érné meg elmagyarázni, hogy az egyik gyereked az égben van. És ha el akarod kerülni ezt a problémát, és azt mondod, hogy 2 gyereked van, rosszul érzed magad, hogy megtagadtad a babádat.

- Normális a tudat, hogy soha nem fogom magam túltenni ezen a veszteségen, sem ma, sem egymillió év múlva.

- És végül, normális elrejteni mások elől ezeket a dolgokat, amelyek számodra normálissá váltak, hogy mindenki körülötted azt hihesse, hogy „normális” vagy.