Biztosan írtam már – ha nem itt, akkor valahol máshol a világhálón, hogy az is egy nagyon fájó pontja Eszter halálának, hogy ezzel tulajdonképpen a létezése negligálódott – mármint másoknak, persze. Én akkor sem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha nem is létezett volna, és akkor sem vagyok hajlandó „baba”-ként emlegetni, ha hivatalosan nem is nevezhettem el. A neve az övé, nem lesz másé sohasem. Ő örökké velem lesz (akármilyen giccsesen is hangzik ez).

Úgy éreztem, ennek az „örökké velem”-nek valahogy mementót kell állítanom – kézenfekvőnek tűnt egy tetoválás. J. megrajzolta, bevittem egy stúdióba, és tegnap a hátamra tetováltattam egy kb. 8 centis E-betűt, amiben egy baba van, és az egyik száráról elszáll egy pillangó. Nagyon be voltam tojva, hogy mi lesz, de végül is nem volt különösebben fájdalmas. Inkább csak kellemetlen, kb. mint egy kozmetikai kezelés. Most kenegetni kell, remélem, nem lesz nagyon gusztustalan az elkövetkezendő 3-4 napban. A tetoválás persze örökre rajtam marad, és mindig emlékeztetni fog Eszterre, és arra, hogy az álmaink egy pillanat alatt széttörhetnek.

Update (2012. augusztus)