Ma van 4 hónapja, hogy Esztert még utoljára biztosan éreztem. Mozgott. Akkorát rúgott belém azon az estén, hogy kicsit meg is ijedtem. Aztán másnap rettegtem, majd nem maradt semmi, csak a némaságba egy sikoltás.

Nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha ez a fájdalom mindig bennem lett volna. Nem tudom megmagyarázni… de olyan természetes, olyan normális, hogy érzem. Mintha mindig is éreztem volna, mintha tudtam volna, hogy velem ez egyszer meg fog történni. Talán emlék abból az időből, amikor eldöntöttem, hogy milyen életet választok magamnak? Különben miért gondoltam volna legalább ezerszer arra, amikor Esztert éreztem mocorogni, hogy talán most érzem utoljára? Egy teljesen átlagos kismama voltam teljesen átlagos terhességgel – és akkor mi okom volt azt hinni, hogy ez a baba nem fog életben maradni?

Szóval ez a fájdalom volt, van, lesz -  örök, ebben biztos vagyok. Mert távolinak tűnik már az egész terhesség, mintha nem is én lettem volna, én sosem voltam olyan boldog, mintha csak egy filmet néznék – mert én ez vagyok, egy lyuk a hasam, a méhem kong az ürességtől, nincs ott semmi, csak a fájdalom. Mintha mindig is a temetőbe jártam volna, sosem volt másképp, nem lehetett másképp, és sosem lesz már másképp. Nem számít, mit hoz a jövő, ez a fájdalom marad. Majd megszokom, de marad.

Mert együtt lehet vele élni, hol jobban megy, hol rosszabbul.