134 nappal Eszter halála után azt hiszem, újabb mélyponton vagyok. 4 hónap, 1 hét és 6 nap után semmivel sem jobb, mint a kezdetekkor. Csak akkor még senki nem várta el tőlem, hogy „jól” legyek, mostanra meg –úgy érzem- mindenki a környezetemben kezd belefáradni a lehangoltságomba. Pedig –mint ezt már sokszor írtam- látszólag működöm, élem az unalmas hétköznapokat, nem túl lelkesen, de azért kielégítő színvonalon végzem a dolgomat. Azt, hogy emögött az égvilágon semmi nincs, csak én tudom. Ellenben halálosan fáradt vagyok, gyászolni olyan nagyon kimerítő! Jó lenne egy kicsit csak aludni (ha tudnék…), nem gondolni semmire, csak vegetálni, amíg jól esik…

Azt hiszem, amúgy, hogy ez a depresszió. Mármint, nem nőcis hisztis-depresszió, nem az, amire divatból mondjuk, hanem az az igazi, klinikai eset, amire jobb helyeken már gyógyszert adnak. Persze, nem akarok öngyilkos lenni, és az eszemmel tudom, hogy nyilván lesz ez jobb is, de igazából mostanában tényleg semmi nem hoz tűzbe. Most minden mindegy. Slusszpoénként persze – miért is lenne másképp – a depressziómnak fizikai tünetei is vannak, a vérnyomásom általában magas, a fejemet meg mintha szétnyomná az ideg (olyankor, amikor amúgy nincs különösebb okom idegesnek lenni), úgyhogy ha igazán peches vagyok, akkor kapok egy agyvérzést, és még életben is maradok. S. szerint ezért kellene kedélyjavítókat szednem, mint az anyjának, de láttam az anyját, úgy be van lassulva, mint amikor húzza a magnó a szalagot, úgyhogy köszi, de nem. Ez úgyis csak elodázza a problémákkal való szembenézést, csak látszólag segít, valójában a gyászmunkát nem úszom meg.

Csak ne lennék ilyen nagyon fáradt… nem tudom, meddig bírom még, de van egy sejtésem, hogy nem véletlenül hívják a gyászévet gyászévnek. Jó, rendben, egy évet kibírok. Kibírok én bármennyit, csak tudjam, hogy meddig tart még… Persze, amikor másoknak tettem fel a kérdést, sokféle választ kaptam. Volt, aki fél évet mondott, más 3 évet, de volt, aki 7-t! Egy örökkévalóság, de azt mondta, mostanra már jól van. Persze, nem úgy jól, mint előtte. Sosem lesz az, aki előtte volt. Megváltozott, amit lehet, hogy csak ő tud. De akkor is. És mit csinál még most is? Minden este elképzeli magát és a kisbabáját egy tengerparton, ahol nincs halál, nincs fájdalom, csak ők ketten, boldogság és öröm.

Tetszett ez a feladat, gondoltam, megpróbálom. De én csak Cs.-t tudtam magam elé képzelni, ahogy emelgeti Esztert a feje fölé. Eszter meg nevet rá. Azt nem tudtam elképzelni, hogy én hol vagyok.

Nem vagyok sehol.