Azt hiszem, egy nagyon nehéz hónap van mögöttem. Abban bíztam, hogy idővel enyhülni fog ez a depresszió, és valóban vannak jobb napok, de aztán megint egy csomó rossz nap jön.

Eszter ma 5 hónapja halt meg, majd született meg.

Nem egy halott baba megszülése a legnagyobb próbatétel. Tovább élni – ez sokkal nehezebb.

Ez az 5 hónap nemcsak nekem volt szörnyű, biztos vagyok benne, hogy a körülöttem lévőknek is rossz volt, és az az igazság, hogy semmit nem tettem azért, hogy az ő helyzetüket megkönnyítsem. Nem vagyok tekintettel senkire, de elvárom, hogy rám mindenki tekintettel legyen. Nem vagyok könnyű eset, „normálisan” is egy kihívás engem elviselni, és van egy olyan gyanúm, hogy a korábbi „normálisságom” sosem fog visszatérni. De azért igyekszem, még ha ez nem is látszik.

Közben persze „élek”, lassan elkezdem felvenni a fonalat. Gyakran eszembe jut, hogy épp ugyanott tartok, ahol egy éve. Visszafogytam, ugyanaz a munkám, ugyanazokkal az emberekkel találkozom nap-mint-nap, sőt, táncolni is visszatértem (az egyik lány terhes…), tehát látszólag ugyanazt az életet élem, mint egy éve. Tavaly ilyenkor már sejtettem, hogy terhes vagyok, persze, fizikai bizonyítéka még nem volt, de én tudtam…

- 5 hónapja pedig, amikor már órák óta nem mozdult, tudtam, hogy meghalt. –

… persze, hogy nem vagyok ám ugyanaz. Nem is leszek már soha. Minden reggel munkába jövet eszembe jut, hogy nem itt kellene lennem, hanem kialvatlanul pelenkát cserélnem, ringatnom, szakadt melegítőben tologatnom a babakocsit, testvérféltékenység miatt idegeskedni, ésatöbbi. De nem így lett, én pedig már nem vagyok ugyanaz. Ilyen már sosem lesz. Eszterrel már sosem. Nem is volt. Csak én hittem azt.