Keresztgyerekünk a hétvégén –szülőkkel együtt- nálunk volt, és nagyon jól éreztük magunkat. G. és É. ki akartak jönni a temetőbe, de szombaton erre végül mégsem sikerült sort keríteni, mert későn értünk haza a fürdésből, Gergő elaludt, G.-nek tápszert kellett vennie, stb. Én mondtam, hogy nekem mindenképpen ki kell mennem locsolni, Cs. pedig el akart menni G.-vel a Tescoba. G. megkérdezte Cs.-t, nem akar-e mégis inkább kimenni, mire azt felelte: „Dehogyis, voltam kint tegnap is meg tegnapelőtt is.”

Hahh, ez „kicsit” szíven ütött. Cs. mindig jön, ha hívom. De akkor minek jön, ha nem is akar? Mert így „illik”? Mert én amúgy általában leszarom, hogyan illik, kötelességtudatból ugyan ne jöjjön már velem, akkor jöjjön, ha ez neki is jelent valamit. Ismét bebizonyosodott, hogy egyedül vagyok ezzel a fájdalommal.

G. és É. amúgy vasárnap reggel csak kijöttek velünk, így rajtunk kívül már összesen 2-n vittek virágot Eszter sírjára.

Én azért elég sűrűn járok ki – mostanában leginkább locsolni. Sosem gondoltam volna, hogy olyan leszek, mint azok a meggörnyedt nénikék, akik a rég halott férjük sírját kapálgatják állandóan… akiket amúgy mindig szidtam, mert minden reggel 7-kor mennek a temetőbe, ezzel is foglalva a helyet az amúgy is zsúfolt buszon… De a gyászban új oldalát ismeri meg az ember. Régen azt hittem, nem azon múlik, hogy sűrűn viszek-e virágot a sírjára, és persze tényleg nem ezen múlik, de nem tehetek már mást a lányomért, mint hogy rendben tartom azt a 1,5 nm-es helyet, ami ebből a világból jutott neki.