Cs. elővett egy fényképet a pénztárcájából, amit 2001.szeptember 3-n (a dátumozás szerint, legalább is) adtam neki. Igazolványkép volt, a valaha-volt 21 éves rólam. Ezt írtam a hátuljára (mert ebben a korban az ember mindenáron idézetekben akarja kifejezni, amihez tulajdonképpen nem kellenek szavak): "Nem volt rajtunk se ruha se bélyeg, (...) szerettek, és semmi se fájt".
Egyrészt nagyon megható, hogy 11 évvel később, túl egy csomó mindenen, még mindig a tárcájában hordja a képemet. Én meg nézem a képen a lányt, aki fiatal volt, vad, de szép, akinek pirosra volt festve a haja, akibe Cs. beleszeretett, és aki már nyomokban sincs meg bennem. Vajon ha akkor tudtuk volna, mi minden fájdalom és öröm vár ránk, akkor is nekikezdünk ennek az egésznek? Naiv voltam, istenem, milyen naiv, azt hittem, elég, ha csak szeretjük egymást, mert akkor a szeretet, mint egy burok, minden rossztól megvéd.
Vajon ha most találkoznánk, ezzel a tudással és tapasztalással a hátunk mögött, akkor is együtt lennénk a nap végén?
Mondtok, amit mondtok