Mama még mindig kórházban van. Talán a napokban hazaengedik, de semmi biztosat nem tudni, mert a magyar egészségügyben az orvossal beszélni nehezebb, mint a Főtáv ügyfélszolgálatát elérni, így leginkább pletykákra és félinformációkra alapozva diagnosztizálják egymást a szobatársak.

Ami tény, hogy tegnap megvolt a tükrözése, de csak 40 cm-t láttak, mert ott volt egy nagy szűkület, amin az istennek sem tudták áttolni a műszert. Az a 40 cm rendben volt, állítólag be van gyulladva, amire antibiotikumot kap majd. A tükrözés után még vagy egy órát váratták a Mamát a folyosón ülve, mire végre egy beteghordó eltolta a kijáratig, majd elment a boltba. Ezután tolta csak el az ingert alig visszatartani bíró, 78 éves nagymamámat a WC-ig, majd vissza a kórterembe. Felháborító? Vagy ennek így kellett lennie? Mennyit ér az emberi méltóság egy aluliskolázott, szociálisan és emocionálisan teljesen érzéketlen, hülye barom betegszállítónak?

Sárinak közben beköszöntött az oviszünet, és mivel a Dédi kiesett a sorból, én pedig 2 hét után újra dolgozom, így a keresztanyjával van egész nap. Nem bánja, sőt, nagyon jól érzi magát. Napról-napra aranyosabb, de ez gondolom, nem újság.

Én fizikailag elég jól vagyok, bár óvatosan eszem, és az emésztésem azért nem az igazi, de fájni nem fáj semmim. Felszedtem már egy kilót, de így is bőven jó még a BMI-m. Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag minden terhesség előtti ruhámba lazán beleférek majd, sőt, újabban a régi melltartóimat is elő tudtam szedni.

Kicsit talán lelkileg is kezdem helyre rakni magamban a dolgokat. Most úgy érzem, hogy a fél év volt a vízválasztó, talán azért, mert innentől elvileg zöld utat kaptunk az újbóli próbálkozáshoz, tehát ha akarnám, akár lehetne is… de még nem akarom. Előbb rendbe hozom magam fizikailag, elhagyom a savkötőt, aztán elfogadom a helyzetemet, hogy nekünk ez jutott. Mindeközben egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy kellene valamit még tenni, valamit közösen, a többiekkel együtt. Egy kis figyelmet akarok az egész ügynek – alulról jövő kezdeményezést, társadalmi összefogást, hogy beszéljünk róla, hogy nevet adhassunk nekik, hogy soha senki ne csináljon úgy, mintha gyereket, terhességet elveszíteni csak egy pech lenne. Létrehoztunk egy facebook csoportot a sorstársaknak, pár nap alatt majdnem százan csatlakoztak hozzá. És még mennyien lehetnek, akik ezért vagy azért elrejtik magukat… nem jól van ez így. Csinálni kellene valamit…