Mindig van lejjebb. A hétfői diagnózis után meglehetősen szar lett a hangulatom, mert persze mindent lehet fokozni. Csak ültem a gépem előtt, nyeltem a könnyeimet, semmi alkotó tevékenységet nem folytattam. És tudom, hogy ez még nem a vége, még vár rám egy lisztérzékenység-diagnózis, ill. jó esetben egy vastagbéltükrözés (és egy IBD?). Aztán persze az egész családot beszarattam, Anyu szerint tutira félrediagnosztizáltak, mert ez a kór 10-15 év kezeletlen reflux után alakul csak ki, 40-50 éves elhízott férfiakban, rám meg ugye egyik sem jellemző. Na, én pedig pont ettől vagyok beszarva. Mert ha annak ellenére megjelent nálam ez a dolog, hogy 1. rendszerint szedtem gyógyszert 2. csak 2 és fél éve alakult ki nálam a reflux (legalább is okozott tüneteket, de mindenesetre akkor még semmit nem láttak) 3. se férfi, se 40 éves, se túlsúlyos nem vagyok – akkor minden bizonnyal ez egy nagyon agresszívan fejlődő betegség, így a prognózisa sem túl jó.

A Barrett-nyelőcsőnek ui. az a lényege, hogy a nyelőcső sérült sejtjei helyett – a gyomorsav elleni védekezésként kvázi gyomorszöveteket gyárt, és mint abnormális helyen növő gyomorsejtek természetesen könnyen elrákosodhatnak. Barett-nyelőcsöves betegek esetén ez az arány kb. 10%, de mivel rendszerint idősebb korban alakul ki a betegség, így az arány javítják –gondolom én- az egyéb halálozási okok is. Én pedig 32 éves vagyok, és mégis, milyen kilátásaim vannak így? Még ha minden jól is megy az elkövetkezendő pár évben, a folyamat nem fordítható vissza, maximum lassítható – vagyis 10-20 év múlva mi vár rám? Nem attól félek, hogy holnap vagy jövőre meghalok, az viszont reális veszély, hogy mondjuk az 50. születésnapomat már nem érem meg. Így kell felelősséggel végiggondolnom az életemet, a terveimet, a lehetőségeimet. Nyilván mindent meg kell tenni, hogy minél jobban lelassítsam a romlást, szednem kell a gyógyszert, járnom az ellenőrzésekre, és bízni a csodában.

Mindent, de tényleg minden vizsgálatot azért kezdtem el, azért műttettem meg az epekövemet, és azért mentem most el új orvoshoz, hogy minél hamarabb biztos lehessek benne, hogy újra megpróbálhatjuk a terhességet. Aztán ahogy telt az idő, egyre messzebb és messzebb kerültem a lehetőségtől, most pedig úgy tűnik, hogy valószínűleg soha nem lesz több gyerekem. (Ezt értem én felelősség alatt). Végül is 3X megtörtént velem a csoda, talán nem az én hibám, hogy mégis csak 1 élő gyerekem van. Érte is hálás vagyok, de úgy látszik, tőlem ennyi futotta.

És még csak a gyomromig tudjuk a bajaimat. Még csak most jön a többi. Valahogy úgy érzem, ez csak rosszabb lesz.

Persze, az is lehet, hogy holnap a fejemre esik egy zongora.