Nagyképűnek hangzik a meditáció, talán nem is az, amit néha csinálok, de amikor gyakorlom az autogén tréninget (és nem vagyok túl feszült, vagy túl fáradt ahhoz, hogy rendesen végig is csináljam) és eljutok abba a kellemes lebegős tudatállapotba, akkor arra szoktam gondolni, hogy Sári és én fogjuk Eszter kezét, majd átöleljük, és átadjuk egy fehér ruhás alaknak (nevezzük Jézusnak, bár fogalmam sincs, miért épp így hívnám, ill. miért épp én hívnám épp így, de mindegy. Mi emberek szeretünk neveket aggatni a dolgokra, amiről fogalmunk sincs, de ez amúgy ebben a gondolatmenetben mellékszál). Eszter néz minket, talán mosolyog is. Mi pedig távolodunk, egyre kisebb az alakja, de egyre fényesebb. Aztán már olyan messze leszünk, talán lenn állunk már a Földön, hogy ahogy nézzük őt, már csak egy csillag. A neve is csillagot jelent, akkor meg miért ne?

9 hónap telt el, fel kell készülni az elengedésre is.

(Hogy Cs. miért nincs jelen a meditációban, arra ugyanúgy nem tudom a választ, ahogy arra sem, hogy miért Jézusnak nevezem a fehér ruhás alakot... aki amúgy miért férfi???)