Többször is átéltem már, de tegnap ismét belém hasított a felismerés, hogy bármit tehetek, nem tudom megvédeni a gyereke(i)met. Csak zuhanunk együtt a semmibe, ha szerencsénk van, puhára esünk.

Nem történt semmi különös, csak néztem Sárit, ahogy elalszik, és arra gondoltam, hogy milyen igazságtalan ez az egész. Itt van ő, kis tökéletes alkotás, de még sincs semmire se garancia vele kapcsolatban.

És velem sem. Nehéz napok állnak mögöttem, és előttem, bizonytalanságban lebegek, mert semmi sem megy olyan simán, ahogy másnak! Lehet, hogy genetikailag arra vagyok programozva, hogy csak a lehetőséget lássam meg, valódi esélyt viszont sosem kaphatok?

Legyen már vége ennek az évnek!