J. azon kevesek közé tartozott, akinek eszébe jutott Eszter évfordulója. Ígérte is, hogy eljönnek, és csinálunk majd egy kis megemlékezést, kívánság-lámpákkal, amiket ő készít. Sajnos végül a lámpások nem készültek el, és ugyan nekem még É-től volt egy, de mivel legalább 1000 km/h-s szél fújt (a lámpások meg be is vannak tiltva), így nem eregettük el őket. De J.-ék szerencsére eljöttek 5-n, és a temetőbe is kimentünk - egyébként meg a gyerekek tök jól eljátszottak, és azt hiszem, ez így is volt rendjén.

Tegnap azonban eszembe jutott, hogy talán mégis meg kellett volna csinálnia azokat a lámpásokat, és nekem meg fel kellett volna engednem őket, és igen is kívánnom kellett volna, sokat, mert akkor talán az egyik teljesült volna. Most ugyanis - úgy tűnik - ugyanott vagyok, ahol egy évvel korábban, és majdnem napra pontosan ugyanakkor fogok ugyanabba a műtőbe feküdni, hogy ugyanaz történjen meg velem - most már harmadszor ebben a rohadt életben. Azt hiszem, utoljára.

Ez a baba persze nem 34 hetes volt, amikor megállt a szíve, csak 8. Könnyebb-e egy 8 hetest elvetélni, mint megszülni egy kész, ámde halott gyereket? Persze. Kisebb-e a csalódás? Hogyne, hiszen amúgy is számítottam rá. Akkor meg?

Mert jó-jó, jár ez az egész egy kis macerával, vérvétel, kórház, műtét, magyarázkodás a főnökömnek, de hát szignifikánsan kisebb a beavatkozás mértéke, a fájdalom, és a csalódottság. És különben is, inkább most, mint 5 hónap múlva.

De ez az egész nem erről szól. Nem kezdek el siránkozni afelett, hogy minden kis élet fontos, amelynek megdobban a szíve (még ha az is)... és nem fogok csöpögős idézetekkel aláírt bárányfelhős-angyalkás Anne Geddes képeket megosztani a facebook-on, és nem fogom ez(eke)t a babá(ka)t meggyászolni (vagyis inkább benne(ük) is Esztert fogom gyászolni). És úgy fogok tenni, mintha mi sem történt volna, nem árulom el Sárinak, nem árulom el annak, aki eddig sem tudott róla, és mindent megteszek, hogy minél hamarabb elfelejtsem ezt az egészet.

Nekem ez az egész az újabb csalódásról szól. Arról, hogy amikor kicsit is összegyűjtöm az erőmet, hogy valami jobbat tegyek magunkkal, mint amiről az elmúlt egy év szólt, amikor hajlandó vagyok elhinni, hogy velem nem csak rossz dolgok történnek, és hogy igen is megérdemlek/megérdemlünk egy kis boldogságot, akkor megint újra csak a pofára esés marad.

Hát igen, az életem utolsó 6 éve csak és kizárólag a gyerekszülésről/nevelésről szólt, ennek rendeltem alá mindent (önállóságot, karriert). Nem én vagyok a természet hatékonyságának mintapéldánya: 4-szer voltam terhes, 2-szer szültem, és csak egy gyerekem van. Állítólag egészséges vagyok, csak nincs szerencsém. Talán ideje lenne beletörődni, hogy nem mindenkinek adatik meg a nagycsalád...

Mindenesetre azt az egy lámpást - tiltás ide vagy oda - azért fel fogom engedni. De hogy mit kívánok, azt senkinek nem mondom el.