Szar hét volt a múltkori, de túl vagyok a műtéten, most végre tiszta lappal kezdhetek újra neki…

Nem nagy ügy az egész.

Szerdán reggel elrohantam vérvételre (szerencsére az orvosomnak köszönhetően, aki nyilván szánalomból segített, mindenhova soron kívül bejutottam, így kb. 1 óra alatt végeztem is). A dokival megbeszéltem az eljárás menetét, miszerint csütörtök este felhelyez egy ún. lamináriát, ami egy pálcika, amit a méhszájba raknak, majd az felszívva a nedvességet megdagad, és kitágítja a méhszájat. Erre azért van szükség, mert ugyan már 4X voltam terhes, de még sosem szültem hüvelyi úton. (Már nem is fogok, de ez más kérdés.) Szóval ez a cucc bennem lesz egész péntek reggelig, amikor is rövid altatásban megműtenek. Mivel az orvos csak csütörtök estére tervezte a méhszájtágítást, és amúgy is volt aznap délelőtt egy találkozóm, így megbeszéltem vele, az asszisztens füle hallatára (ennek később lesz jelentősége), hogy csak csütörtök délután megyek be.

Ezután bementem dolgozni, iszonyat szar nap volt. Beszéltem a főnökömmel (jajj, úgy sajnálja), de mindenki másnak azt mondtam, hogy Sári beteg, azért nem leszek két napig. Sárinak pedig azt hazudtam, hogy üzleti ügyben utazok el… csak bele ne kavarodjak ebbe a sok füllentésbe. Nem láttam ugyanakkor semmi értelmét annak, hogy beavassam egy ilyen nehéz ügybe, bár a kis radarjaival nyilván vette az adást, és a lelke mélyén tudta, hogy valami más van itt a háttérben.

Csütörtök délután 2-kor –ahogy megbeszéltük- kopogtattam az asszisztens ajtaján, hogy helló, akkor én vagyok, tudja, aki jött, hogy kikaparják. Ha el kellene képzelnem egy mesebeli gonosz boszorkát, akkor amúgy pont ilyennek képzelném el, mint ez a nő: vékony, csontos, öreg, ráncos, erősen festett vörös haj, kampós orr, gonosz tekintet, mellé nikotin-rekedt hang… szóval nem egy szimpatikus figura, és ezt a viselkedése még jobban alátámasztotta. Természetesen kiakadt, hogy miért most jövök, hiába próbáltam feleleveníteni, hogy ő is ott volt, amikor megbeszéltem az orvossal, hogy délután jövök csak. Utána az volt a gond, hogy még csak 1 UH-m volt, ami a missed ab-t kimondja, pedig kettő kell, és mivel 2-ig volt rendelés, és utána már csak 4D-rendelés van, így ki fogja nekem megcsinálni a másik UH-t. Utána azon akadt ki, hogy a véreredményeim még nem jöttek meg. Mindezt minősíthetetlen útszéli stílusban, velem és az orvossal szemben is káromkodva adta elő – hát mit ne mondjak, intelligens nőnek tűnt…

(Intermezzo: Eközben amúgy beküldtek az öltözőbe, mert a káromkodások között bejött egy orvos, aki először egy sima terhes kismamát vizsgált meg, majd egy „geminit” – ez az ikerterhes szlengje. A vizsgálatokat ugyan nem láttam, de mindent hallottam. Hogy miért nem várhattam a folyosón, az számomra is rejtély, főleg mivel a papírjaim kiadásához rám egyáltalán nem volt szükség).

Ezek után a kedves asszisztens diadalittasan közölte, hogy talált nekem egy helyet, úgyhogy mehetünk, a „f@szkalap” dokim (idéztem) meg majd elintézi a saját szakállára, hogy miért kavartam be neki ennyire, különben is megy a busza…

…Majd kiszálltunk a liftből a szülészeten… mire nekem kiszaladt a számon, hogy „Na ne szórakozzon velem, hogy itt kell lennem!”. Közben mindenórás terhesek jöttek-mentek, újszülöttek sírtak, én meg arra gondoltam, hogy majd szép sorban minden kismamának részletesen elmesélem a kórtörténetemet… ez lesz az én bosszúm.

Szörnyella asszisztens persze oltárian kiakadt a kijelentésemen, leb@szta a mappámat a nővérpultra, és elkezdett ordibálni, hogy  mit képzelek én is meg a dokim is, stb. Persze, elbőgtem magam, annyira megalázó volt a helyzet. Sok mindent elviselek, egész addig nagyon jól tartottam magam, de ez már nekem is sok volt. Még egy abortuszossal sem lehet így bánni!

Megmentőm az egyik szülésznő volt, aki elkezdett telefonálgatni, és természetesen sikerült találnia egy helyet a nőgyógyászaton, távol a síró kisbabáktól, és a felfúvódott anyukáktól, úgyhogy innentől kezdve én is megnyugodtam, és végül is több negatív élményem a személyzettel szemben nem volt.

Délután bejött az orvos, gondolom, hallotta a „hisztimet”, és kérdezte, hogy minden rendben volt-e. Címszavakban elmeséltem a történetet, mire közölte, hogy az a szabály, hogy a szülészetre kell vinni minden terhességgel kapcsolatos műtétest. Szerintem meg ez egy marha rossz szabály, mert ez orvosilag biztosan nem indokolható, azon túl az egész meg csak józan ész és szervezés kérdése. Mindegy, mert úgy látszik, sírással sok mindent el lehet érni – de mondom, szerintem a kórtörténetemet halló kismamák helyettem is biztos kinyafogták volna, hogy elpateroljanak mellőlük, szóval így-vagy úgy, de a céljaimat elértem volna mindenképpen.

A lamináriától nagyon féltem, ui. mindenhol azt olvastam, hogy baromira fáj. Amikor Sárit szültem, és a doki kézzel tágított – na, valahogy úgy képzeltem el az egészet. Szerencsére pozitívan csalódtam: nekem maga a művelet egyáltalán nem fájt, inkább csak olyan volt, mint egy rákszűrés. Utána viszont szinte azonnal görcsölgetni kezdtem, ami viszont simán elérte a fájdalomcsillapító-szintet, ami kicsit segített is, de lényegében egész éjjel eléggé fájt a hasam. Az éjszakát pluszban nehezítette, hogy az egyik szobatársam kriminálisan horkolt, de tényleg, én nőt ilyen hangokat kiadni még nem hallottam… nem is aludtam szinte semmit, és ez most nem költői túlzás.

Délelőttre enyhült a fájdalom, a műtétre meg szinte nem is emlékszem, mivel előtte kaptam valami nyugtatót, utána meg annyira kába voltam, hogy azt sem tudom, mikor hoztak ki, tettek át az ágyamba, és úgy általában, mikor mi történt. A lényeg, hogy délután 5-re otthon is voltam.

Szombaton még elég gyenge voltam, de vasárnap már minden rendben volt, ma pedig már „dolgozom”.

Ennyi volt az egész. Nem nagy ügy, ugye mondtam.

(Leszámítva azt az érdekes momentumot, hogy csütörtök éjjel, abban a 2 órában, amikor tudtam aludni, azt álmodtam, hogy egy pasi -aki nem Cs., de valamiképpen köze van Cs.-hez- egy recés késsel akar hasba szúrni, én pedig egy vágódeszkával próbálom kivédeni. A kést nem sikerült belém döfnie ennek az embernek, csak olyan volt, mintha hasba vágott volna.)

A konklúzió pedig annyi, hogy akinek egyszer nincs szerencsére, annak máskor sem biztos, hogy van.