Sári –nem is értem, de- annyira lelkesen jár balettra, hogy amikor kiderült, hogy a balett tanára az oviban is tart foglalkozást, közölte, hogy oda is szeretne menni. Mivel egyrészt ráfér az extra gyakorlás, másrészt annyira nem drága, harmadrészt így legalább ő is mehet különórára, nem csak a kivételezettek, így belementem. Jelenleg tehát az abszolút anti-balett tehetség lányom heti 3 balett foglalkozáson vesz részt.

Azért az így összejövő havi 6500 Ft (plusz persze tornadressz, „tapadozós”-nadrág, cipő, stb) nem kidobott pénz. Múlt héten akkor dobtam egy hátast (majdnem), amikor az óra végén minden kislánynak be kellett mutatni egy nehéz gyakorlatot (az ilyenektől előre fázom, mert a többi, Sárinál sokkal kisebb lány általában nagyon ügyes, Sári meg jól elbénázta eddig ezeket), és Sári egy szinte tökéletes hidat prezentált ott mindenki előtt. A mellettem ülő –szintén tökbéna gyerekű- anyuka meg sárgult az irigységtől („Nekünk még a kezünk nem áll jól” – mondta, természetesen T/1-ben…). Höhöhöhö…

Aztán tegnap hazaérve Sári azzal fogadott, hogy meg tudja csinálni a fészket. (Nem találtam róla képet, úgyhogy megpróbálom leírni). Ebben a pózban a gyerek hasra fekszik, felnyomja a felsőtestét a karjával, és annyira hátrahajol, amennyire csak bír. Közben a lábait behajlítja, spiccel, és megpróbálja a lábfejével megérinteni a fejét. Nos, meg lehet próbálni, nekem kb. fél méter van a fejem és a lábam között  - Sárinak viszont tegnap óta mínusz 1 centi!!! Csak emlékeztetőül magamnak: én azért adtam fel annak idején a balett karrieremet, mert ezt a gyakorlatot nem tudtam megcsinálni. Sári jobb, mint én!

Ha így megy, ő talán le is doktorál…