Hatalmas jellemem újabb ékes bizonyítéka a pénteki nap, amikor is két volt osztálytársamról derült ki, hogy terhesek, ráadásul mindkettő júliusra várja (amikorra ugye én is vártam volna...). Az egyik a gyerekorvos lánya, I. Ez az info reggel talált képen, amikor Sárit vittem dokihoz, mert beteg (azóta amúgy én is, de ez mellékszál). Az orvos akkor mondta. Aztán este S.-val skype-oltam, aki -mintegy mellékesen- elejtette, hogy újra terhes. Zsófi, a lánya 15 hónapos... Júliusra várja. Mit ne mondjak, nem volt őszinte a gratulációm, és ezt nyilván ő is érezte Amúgy sem lehetett könnyű neki elmondani, hogy mi van, pont nekem - nem hiába várt vele a 15. hétig. Amikor pedig elbőgtem magam, csak úgy, bele a kamerába, úgy éreztem, fel kell világosítanom a legutóbbi sikertelen próbálkozásról.

Mit reagált?: "Örökbefogadáson még nem gondolkoztatok?".

Na jó, nem ez volt az első mondata, de ez maradt meg bennem leginkább.

Nem, nem gondolkoztunk még. Persze, ez így nem igaz. Mert természetesen eszembe jutott az is. De ez azért nem ilyen egyszerű. Nem úgy van az, hogy bemegyek a boltba, leveszek a polcról egy megfelelő korú, méretű (és bőrszínű) gyereket, aztán usgyi haza, nesze, cicám, ez itt mától a tesód. Mondjuk, halvány lila gőzöm sincs ám, hogy megy ez, de el tudom képzelni az évekig tartó küzdelmet hivatalokkal, gyámüggyel, rokonokkal - kimerítő és megalázó lehet. Akkor már inkább lehet, hogy a sajátomért küzdenék évekig. Elvégre, ebben a harcban már benne vagyok.

Na de vissza S-re, aki ugye a "barátnőm", mégis hihetetlen, hogy mennyire halvány lila gőze sincs arról, hogy mi zajlik bennem. Ok, megvédi őt ettől az a ca. 2000 km is, ami köztünk van, és ezt most nem csak fizikai síkon értem. Neki sem lesz könnyű egy 20 hónapossal és egy újszülöttel, főleg úgy, hogy Zsófival vannak fejlődésbeli problémák. De most akkor is haragszom rá - persze mindezt úgy, hogy közben örülök, hogy neki sikerült. Örülök, és irigy vagyok. Aztán biztos eljön majd a pillanat, amikor őszintén tudok örülni is, de még nem most.