18 hónap telt el Eszter halála és születése óta. Két terhességnyi idő. Amikor ezt ma így megfogalmaztam a pszichológusnak is, még meg is jegyeztem, hogy milyen érdekes, hogy a "terhesség" lett az időegység mérése - Eszterrel kapcsolatban, legalább is. Mert Eszter -hiába lenne már 18 hónapos- valószínűleg örökre csecsemő vagy magzat marad, de leginkább egy fantáziakép, egy soha-be-nem-teljesült vágy, valami megfoghatatlan, valami elérhetetlen. 

És akkor a pszichológus megkérdezte, hogy mi Eszter? Hogy nem Eszterben testesedik-e meg minden veszteségem, minden fájdalmam, minden haragom, és minden önsajnálatom? Vajon nem őt használom fel "ürügynek", hogy rosszul érezzem magam? Vajon Eszter fáj-e még nekem, vagy most már valami egészen más?

Elgondolkodtam. Esztert nem engedtem el még, az biztos. De tényleg, mi is volt ő? Egy apró baba, akiről még azt sem tudom, milyen lett volna a hangja. Ennek ellenére, akármilyen is lett volna, szeretem őt. (Ez is milyen csodálatos, nem? Az ember a gyereket, akármilyen is lesz, feltétel nélkül szereti, elfogadja - legalább is kezdetben- és talán akkor sem szűnik meg szeretni őt, ha a gyerekből -teszem azt- rabló vagy gyilkos válik). De tényleg őt gyászolom-e? Vagy mit siratok? Egy fantomot? Vagy inkább magamat - a két-gyerekes (nem is annyira zárójelben: a tökéletes*) anyát?

*Elvégre tökéletes anyáknak nem halnak meg a gyerekeik, csak úgy, nem?

Erről persze hosszabban beszélgettünk a pszichológussal, aki szerint jó úton haladok az elengedés felé. Igen, nekem talán a normálisnál kicsit tovább tart ez. Nyilván nem segítette a dolgot az sem, hogy a következő babá(i)mnak mostanában kellene születni(ük). De én is érzem, hogy haladok valamerre - és most kivételesen azt is tudom, hogy jó irányba. 

Szerző: anna_over_the_moon  2013.07.05. 22:12 4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr485392974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kicsinap 2013.07.05. 22:18:49

Anna!
Mit jelent az, hogy "elengedni"? Én ezt sosem étettem. Miért kellene nekem "elengedni" a gyermekem. Vagy miért is nem "engedtem" el, amikor nincs itt?

Hogy álltok a vizsgálatokkal?

anna_over_the_moon 2013.07.06. 07:34:06

@kicsinap: "Elengedni" számomra megbékélni azzal, hogy nincs itt, és soha nem is lesz. De ez azért így le van egyszerűsítve, mert ennél nyilván többről van szó, amit azért nem tudnék megfogalmazni, mert még nem vagyok ott.

A vizsgálatok haladnak, már csak a petevezetőség-átjárhatósági van vissza, és akkor meg lesz minden leletem, ami a bizottságnak kell.

kicsinap 2013.07.06. 21:50:08

Húha! Meg lehet ezzel valaha is békélni? Néha csak a tehetetlen dühöt érzem még mindig...
És azok után is, hogy B. már itt van, még mindig nem bírom a terhes nőket.

Barátnőm is hasonló cipőben jár, még nem volt alkalmam beszélni vele, hogy mi van, ők Pécsen voltak. De sokszor érzi úgy, hogy nem bizos, hogy van ereje újra belevágni. Közben azt is mesélte, hogy habár mindig azt mondta, hogy ha most nem sikerül, akkor többet nem, az ember valahogy mégis belekerül egy örvénybe és nem tudja abbahagyni.Rettenetes állapotban volt most legutóbb.

tkata0603 2013.07.08. 13:42:13

Anna, én nem tudom sem "elengedni" Lénát, sem "megbékélni" a helyzettel. A düh még mindig bennem van, szerintem ez már mindig így marad.
Épp ma voltunk orvosnál, ott volt egy kismama, két gyerekkel, a 3. a pocakjában; mérhetetlen gyülöletet éreztem.
süti beállítások módosítása