18 hónap telt el Eszter halála és születése óta. Két terhességnyi idő. Amikor ezt ma így megfogalmaztam a pszichológusnak is, még meg is jegyeztem, hogy milyen érdekes, hogy a "terhesség" lett az időegység mérése - Eszterrel kapcsolatban, legalább is. Mert Eszter -hiába lenne már 18 hónapos- valószínűleg örökre csecsemő vagy magzat marad, de leginkább egy fantáziakép, egy soha-be-nem-teljesült vágy, valami megfoghatatlan, valami elérhetetlen.
És akkor a pszichológus megkérdezte, hogy mi Eszter? Hogy nem Eszterben testesedik-e meg minden veszteségem, minden fájdalmam, minden haragom, és minden önsajnálatom? Vajon nem őt használom fel "ürügynek", hogy rosszul érezzem magam? Vajon Eszter fáj-e még nekem, vagy most már valami egészen más?
Elgondolkodtam. Esztert nem engedtem el még, az biztos. De tényleg, mi is volt ő? Egy apró baba, akiről még azt sem tudom, milyen lett volna a hangja. Ennek ellenére, akármilyen is lett volna, szeretem őt. (Ez is milyen csodálatos, nem? Az ember a gyereket, akármilyen is lesz, feltétel nélkül szereti, elfogadja - legalább is kezdetben- és talán akkor sem szűnik meg szeretni őt, ha a gyerekből -teszem azt- rabló vagy gyilkos válik). De tényleg őt gyászolom-e? Vagy mit siratok? Egy fantomot? Vagy inkább magamat - a két-gyerekes (nem is annyira zárójelben: a tökéletes*) anyát?
*Elvégre tökéletes anyáknak nem halnak meg a gyerekeik, csak úgy, nem?
Erről persze hosszabban beszélgettünk a pszichológussal, aki szerint jó úton haladok az elengedés felé. Igen, nekem talán a normálisnál kicsit tovább tart ez. Nyilván nem segítette a dolgot az sem, hogy a következő babá(i)mnak mostanában kellene születni(ük). De én is érzem, hogy haladok valamerre - és most kivételesen azt is tudom, hogy jó irányba.
Mondtok, amit mondtok