„Jól vagyok, igen jól vagyok” – ma valamiért ez az Éliás Jr. szám megy a fejembe (már ha nem a ByeAlex Kedvesemje, amitől viszont a falra mászom). És igen: jól vagyok. Már egy ideje így van, és kezdem most már egész természetesnek venni a jól-lét állapotát. Veszélyes ám az ilyen, mert ilyenkor szokott beütni a krach, de most megfogadtam, hogy nem fogom túlszorongani a dolgot, és ezzel elcseszni a viszonylagos jókedvemet.

Talán a nyár az oka, talán a házátalakítás, ami már nagyjából a 2/3-nál jár, pedig aki építkezett valaha, de talán az is, aki csak egy tisztasági festést vállalt be, tudja, hogy bármilyen ilyen tevékenység simán vezethet válóperhez, de legalább is jó néhány öblös ordibáláshoz – és hát ebben mi sem vagyunk kivételek. Nálunk ráadásul +2 generációval is nehezített a helyzet, és Sárit ebbe nem számolom bele, pedig szegénykém épp tegnap este fakadt ki, hogy mikor költözhet már vissza a (rohadtul durván) rózsaszín szobájába. Mivel még nincsenek ajtók, így addig biztos nem, amíg legalább a WC-t el tudjuk fedni valami deszkával.

Szerintem egyébként nagyon szép lesz a lakás, bár tény, hogy a falszín-, kanapé-, és csempeválasztás, a tilitoli a bankokkal és a mindenféle hercehurca az összes kreatív energiámat felemésztette, így munkára sajnos már nem maradt sok időm. Azért nem lenne jó, ha kirúgnának, mert a hitelt viszont nekem kell kipengetni.

Egyébként azt hiszem, már sosem fogok írni a szabadságról, amit jó rég óta először nem utazással töltöttünk, hanem csak mászkáltunk ide-oda. Voltunk Balatonon, Pesten (Budán), Kapolcson, repülőnapon, unokatestvéreknél, és a Velencei-tónál. Végig nagyon szép időnk volt, de az én színemen nem látszik. Minden fürdőruhában világítottam a strandon, mondjuk, Sári naptejével kenegettem magam, ami legalább 50 faktoros. Persze, így is leégtem (olyan is volt, hogy beégtem, de hogy mi volt, arra már nem emlékszem konkrétan).

További jó hír, hogy Sárinak mozog az egyik foga, azt hiszem, az, ami először bújt ki neki (visszaolvashatnám ebben a blogban, hogy pontosan hogy és mikor és melyik volt az, de ez így 4-5 év távlatából már elég lényegtelennek tűnik). Rendkívül büszke amúgy magára, és nagyon várja a fogtündért. Aztán lovagolni is elvittem a szünetben, szerintem sokkal jobban áll neki ez a sport, mint a balett, mert olyan egyenesen ül a nyeregben, mint a cövek (mondom én, aki életében 2X ült csak lovon, valami búcsúban…). Viszont ez egy rendkívül drága sport, tehát a hiteltörlesztés szempontjából jobban örülnék, ha mégis inkább az ugribugrit választaná.

Közben egyébként végeztünk mindenféle vizsgálattal, de még pár eredményre várunk. Ha ezek is megjönnek, akkor jöhet a csodadoki, és valószínűleg megtudjuk a tutit. Vagy csak szerencsénk lesz. Egyszer már nekünk is lehet, nem?

Aztán visszamentem újra gasztroenterológushoz is, aki jól lecseszett, hogy mégis mit gondolok, az, amin én keresztülmentem, nem indokolna egy jó kis IBS-t? Végül is de, persze, de azért a hitelesség kedvéért tegyük már hozzá, hogy amikor a tüneteim elkezdődtek, Eszter még gondolatban sem létezett… Előírt pár alap vizsgálatot, még ott is várok egy eredményre. Ha az is negatív lesz, akkor nem tökölök tovább ezen a hasmenés-témán, hanem elfogadom, hogy minden bizonnyal nem lesz problémám soha a székrekedéssel. Megjegyzem, az orvos szerint nincs olyan bélbaj, amit még ne vizsgáltak volna nálam, és ami hatással lehet a terhességek elvesztésére.

Ha már terhesség, akkor azt még elmesélném, hogy a múltkor összefutottunk a játszótéren Sári barátnőjével és a 6 hónapos terhes anyukájával. A nő egyszerű, mint egy faék, de tényleg… Mindenesetre kénytelen voltam beszélgetni vele, és persze szóba került a terhesség (bár próbáltam terelni a beszélgetés menetét, de nem sikerült). És ha már rákérdezett, elmeséltem a történetünket. Aztán olyan néma csend volt a reakció, amit ritkán tapasztalok. A nő semmit, de konkrétan semmit nem tudott válaszolni. Mondjuk egy „sajnálom” IQ-szinttől függetlenül belefért volna, mondjuk úgy, az abszolút minimum szintbe, de aztán arra gondoltam, hogy én vagyok a szemét, amiért egy terhes nőt a sztorinkkal traktálok. Bár nekem erről beszélni olyan természetes, mint másnak egy nátha.

Azt hiszem, azért, mert elfogadtam mindent, ami történt.