A gyerek a maga ártatlanságával, ösztönösségével és őszinteségével tulajdonképpen leképezi, hogy milyen is lenne a világ, ha nem lennének konvenciók, szabályok, és törvények. Ha mindenkit csak az egoja vezetne, és még a látszatát sem kellene fenntartani annak, hogy mások is fontosak lehetnek rajtunk kívül.

(Egyébként - félreértés ne essék - nem vagyok idealista, és azt gondolom, hogy a világot igen is az egyéni -és nem a közösségi- érdekek mozgatják. Más kérdés, hogy vannak olyan belénk nevelt normák -ha úgy tetszik, tízparancsolatok- amelyek mégis csak gátat szabnak a totális önkénynek, de ennek nem a megfelelési vágyunk miatt van visszatartó ereje, hanem mert az ember végső soron belátja, hogy a normák betartásával win-win helyzet alakul ki, és ezzel az egyén is jobban jár, nemcsak a társadalom).

Kicsit elkalandoztam. Azt akartam csak elmesélni, hogy mennyire kis aljasak tudnak lenni ezek a takonypócok egymással (és hogy milyenek lennénk mi, felnőttek, a szabályaink nélkül, ha ki mernénk mondani, amit valójában gondolunk). Különösen fáj ez nekem akkor, amikor az én gyerekemet bántják, pusztán gonoszságból, mert azért ezek mögött a beszólások mögött semmilyen építő jellegű szándék nincsen, csak és kizárólag bántás.

Tegnap Sári azt mesélte, hogy az egyik kislány azt mondta neki, hogy én (az anyukája) csak azért mondom Sárinak, hogy szépek a rajzai, mert nem akarom, hogy Sári szomorú legyen. 

Most az egy dolog, hogy Sári valóban nem rajzol annyira ügyesen, erről már sokat írtam, állítólag ez összefüggésben van a beszédével is, ti. a finom motorikája nem elég fejlett, ami meg minden bizonnyal azzal van összefüggésben, hogy koraszülött volt. De teljesen mindegy, mert Sári amúgy a korának megfelelő szinten rajzol, és egyébként az utóbbi időben rengeteget fejlődött, felismerhető rajzokat készít, néha egész részletgazdag az ábrázolás, egyre több a szín, egész jók az arányok - szóval szerintem nincs itt semmi probléma. Teljesen őszintén mondhatom tehát, hogy tetszenek a rajzai, de természetesen akkor is ezt mondanám neki, ha firkálmányai lennének. Így végeredményben a kislánynak igaza lenne, ha... de még sincs igaza. És amúgy is, hogy jön ahhoz ez a kis céda, hogy minősítse a lányomat, és nem utolsósorban engem? És végül: honnan lehet egy kisgyereknek ilyen csavaros a gondolkodása? Sárinak eszébe sem jutna, hogy mi, a szülei hazudunk neki, akár azért, hogy ne bántsuk meg.

Mindenesetre természetesen megnyugtattam Sárit, hogy tetszenek a rajzai, és honnan tudhatná az a kislány, hogy nekem mi tetszik, hiszen egyáltalán nem is ismer engem. A legerősebb érvem persze az volt, hogy én felnőtt vagyok, és jobban tudom, mi a szép. 

Hogyan lehet az ilyen bántások ellen (is) felvértezni? Hogyan tanítsam meg, hogy legyen frappáns, hűvös, vagy akár szarkasztikus? És hogyan érjem el, hogy az ilyen beszólások leperegjenek róla?