Mikulásfalván voltunk szombaton. A Mikulás Nagykarácsonyban lakik, ami egy világvége falu a Mezőföld végtelen pusztaságán. Nagykarácsonyban ugyan nincs az ég világon semmi érdekes, a nevén kívül persze. Valami okos embernek eszébe jutott, hogy ezt a szerencsés névválasztást meg lehetne fejelni egy ügyes kis árukapcsolással: mondjuk azt, hogy ott lakik a Mikulás. Ami kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis a mienk, és hát egy ötévesnek minden piros ruhás szakállas bácsi megteszi – főleg, ha kicsit pocakos, és saját szakálla van.

A rendezvény 10-kor nyit minden nap, és hétvégén érdemes is volt odamenni 10-re, mert utána mindenhol olyan sor volt, hogy azt még az igazi Mikulás miatt sem érte volna meg kivárni. A Mikuláshoz 2000 Ft volt fejenként a belépő (kicsinek-nagynak), és mint kiderült, ezen kívül mindenért külön kellett fizetni – igaz, a jegyeket végül is egyben lehetett megvenni. Ez is ügyes… (mert így olyan, mintha egy jegy lenne). A Télapónál kezdtünk, akire kicsit várni kellett, mert épp egy csoport volt nála audiencián, de Sári végül is elég türelmes volt. Amikor végre bejutottunk a falusi kockaház kb. 10 nm-es szobájába, ahol a pocakos-szakállas dekkolt, és benyomult a kb. 5 gyerek a 20 szülővel, frankón nem láttam a pasiból semmit, mert néhány vállas apuka mindenképpen úgy gondolta, hogy jó poén elém állni. Mindegy, Sárit azért előre toltam, gondoltam, ha énekelni kell, legalább látszódjon. Aztán végül nem volt produkció, csak a Mikulás beszélt, sütött el pár sikamlósabb viccet (apukák kedvéért), és jól megijesztette a lányomat, amikor arról beszélt, hogy nem szabad hisztizni. Ezután minden gyerek és felnőtt ajándékot kapott, minden csomagban ugyanaz volt amúgy, tehát nem értem, miért kellett külön zsákból elővenni. Az egész szeánsz kb. 10 perc alatt lezajlott, és volt annyira kellemetlen, mint egy bevásárlóközpontos télapózás.

Az udvaron megnéztük a rén(?)szarvasokat, majd Sárit elfogta a tanácstalanság, hogy milyen rosszaságot kiabáljon bele a Jókívánság kútjába (ha jól értelmeztem a feladatot, akkor itt meg lehet vallani a bűnöket). Szegénykémnek egyszerűen semmi nem jutott eszébe. Majd amikor indítványoztam, hogy vallja meg azt, amikor a múltkor elvágta a nadrágomat, akkor ugyan ezt megtette, de nem hatott túl őszintének a dolog. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy valószínűleg az véletlenül történt, mondjuk, azért, mert amúgy meg kajláskodott...

Ezután átmentünk a játszóházba, ami tulajdonképpen a kultúrotthon nagyterme volt, benne mindenféle fura játékkal, amik Sárit nem igazán kötötték le. Szerencsére éppen akkor kezdődött egy koncert, amit a kisasszony az első sorból hallgatott végig, sőt, amikor megkérdezték, ki ismeri a „Télapó itt van”-t, még a színpadra is kiment énekelni. Az hamar kiderült, hogy Sári csak az első versszakot ismeri (én is), de azt végül is elég tisztán elénekelte a színpadon (!), egyedül (!), a mikrofonba (!). Nagyon bátor volt, és ügyes, én meg titkon elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából, olyan büszke voltam rá. Még szerencse, hogy megörökítettem a dolgot, mert a Zapja tuti nem hitte volna el, ha nem látja (ja, Cs. nem volt velünk).

A játszóházban már frankón kezdett elegem lenni a tömegből, de a kocsihoz visszafelé volt még egy Ugráló nevű hely is. És ha már ugráló, akkor Mikulásbüfé, meg kisvasút, ami az épület körül jön-megy – mindez egyben, kb. 50 nm-en, egy rohadt be- és kijárattal, iskolás csoportokkal és hétvégi apukákkal tömve. Komolyan, itt már szinte moccanni sem lehetett, és a tömeg egyre csak nőtt. A kisvasút meg –miért is ne- a kerítés és a lépcső között ment el, ahol amúgy torlódott a tömeg (a szűk keresztmetszet, az ajtó miatt), úgyhogy a dolog frankón balesetveszélyes volt. A kisvasút amúgy önmagában is, mivel állandóan kisiklott – gondolom, apukákat nem tervezték be a teherviselésbe. Mindezt addig láttam, amíg Sári bent ugrált, én meg már végképp nem bírtam a tömeget, és kimentem levegőzni. Sári később szerencsére sikerült lebeszélni a kisvasútról, attól azért ő is félt, hogy kisiklik alatta.

Szombat délután megcsináltuk az adventi koszorút, tegnap pedig kimentünk a vásárba, ahol Sári rohangált, és akkorát zupált, mint egy ház. Fel is szántotta az arcával a betont, az orra is vérzett, de talán maradandó sérülései (gyógyulás után) nem lesznek. Most persze úgy néz ki szegénykém, mintha bokszmeccsen járt volna, de azért remélem, meggyőzően tudtam alakítani az oviban, amikor rákérdeztek, hogy csak elesett… csak nem küldik ránk a gyámügyet.