Nem is tudom, melyik szülinapom volt eddig a legjobb. A legszebb szerintem a 20.-n voltam, a legvidámabb valamikor 22-23 évesen (bár mindig vizsgaidőszakra esett a dolog, így nyilván csak moderáltan lehetett bulizni), a legboldogabb meg talán a 31.-n lehettem, mellettem Sárival, bennem Eszterrel. (Vicces, hogy általában akkor, amikor boldog vagyok, nem vagyok tudatában a saját boldogságomnak. Csak később, a boldogtalanság relációjában értékelődik fel minden pillanat.) Most, két évvel később egészen máshol tartok, mint ahogy akkor elképzeltem - de ember tervez... ki tudja, ki végez. Alapvetően azt hiszem, nem kéne panaszkodnom, hiszen tegnap is egy tök jó napot töltöttem el J-tal, aki elhitette velem, hogy én is nézhetek ki dögösen (az eredményt ugyan még nem láttam nagy méretben, gondolom, azért kell még rá egy kis photoshop, de amit mutatott, az azért tetszett) - mégis, olyan ambivalens ez az egész. 

Nagyon sokan felköszöntöttek (mind a két volt pasim is, ami azért eléggé meglepett) - igaz, volt olyan, akinek ma sem jutottam eszébe (pedig elég sok köze van a születésemhez, na mindegy). És valahogy megcsapott a harmincas depresszió is. Mert amikor 30 lettem, az még olyan menő volt - akkor éppen tök jól éreztem magam a bőrömben, és egyáltalán nem zavart, hogy már sosem kezdődik kettessel az éveim száma. (Persze, azért volt ott is egy kis hiszti, de azért közel sem volt olyan vészes, mint egynéhány ismerősömnél). Most viszont azt hiszem, végleg leesett a tantusz: én már sosem leszek 30 éves többet!

Jó, nyilván, 9 éves meg 18 éves meg 26 éves sem leszek már soha többet, de arra nem is annyira vágyom. Viszont jó lenne megint felszabadultnak lenni, különlegesnek érezni magam, azt hinni, hogy amiket eltervezek, meg is valósulhatnak. Nem akarok ám túl nagy dolgokat, és azt hiszem, meg is érdemelném őket...