Jó rég nem írtam...

Mentségeim persze vannak, és most nem az, hogy semmi sem történt - inkább túl sok minden történt, és nekem meg leginkább csak arra volt energiám, hogy átéljem a dolgokat, arra már nem, hogy be is pötyögjem. Gyorsan gépelek, de ennyire azért nem.

Egyfelől rengeteg lett a munka hirtelen. Új megbízást kaptam, ami elég sok utazással jár, de ami fontosabb, hogy ha itthon is vagyok, 8 órát simán kitölt. Vége a korábbi lazulós, kicsit facebook-ozós, blogolós korszaknak: kőkemény meló van kéremszépen. Még úgy is, hogy kaptam egy fél asszisztenst, így a korábbi feladataim nagy részét azért át tudtam adni neki. Persze, a fizetésemen mindez nem látszik, de a hülye én vagyok, mert miért nem állok jobban a sarkamra. Mindegy, abban bízok, hogy mindennek meg lesz az eredménye előbb-utóbb, és ha munka van, az mindig jobb, mint ha nincs.

Aztán itt volt ez a Karácsony-Újév szünet, amikor egy percet sem dolgoztam, viszont finoman szólva is gépundorom volt. Nem volt kedvem bekapcsolni, írni, vagy akár csak ránézni sem, így ezek az ünnepek a feledés homályába vesznének, ha most nem emlékeznék meg pár sorban róluk. Mert azért jó volt ám: volt ovis fellépés a városban (cukik voltak, én meg össze-vissza fagytam), utolsó napos ajándékvásárlás (szerintem mindenki örült), titkos karácsonyfa díszítés, csillogó-Sári-szemek, sikongatós ajándék bontogatás, finom vacsora, rengeteg sütemény, felszökő kilók. Voltunk rokonoknál is, meg voltak nálunk vendégek szilveszterkor, ami meglepő módon hajnali 3-ig tartott. (Igaz, évek óta ez volt az első Újév, amikor nem voltam terhes).

Ha már itt tartunk, Eszter évfordulója is megvolt. Csendesen emlékeztünk, nem is kell ennek nagy feneket keríteni. Elmúlt, túléltük, Cs.-vel sokat beszélgettünk: tulajdonképpen még jó is volt, hogy kimondásra kerültek a dolgok. Erről nem írnék többet, egyrészt mert nagyon személyes, másrészt meg még nekem is van mit helyretenni magamban. A lényeg, hogy jól vagyunk, és jól is leszünk, akármi is lesz.

Aztán beindult 2014 is, még több munka és teendő, hiszen jön az iskola-projekt, ami kicsit több macerával jár, mint anno az ovi-választás. Sári az óvónők szerint iskolaérett (bár nem tud cipőt kötni...), és én sem nagyon szeretném még egy évre az oviban hagyni, úgyhogy ez a kérdés eldőlt: a gyerek szeptemberben továbbtanul. A kérdés a hol, hiszen ha valami, hát ez azért elég sok mindent meghatároz. A körzetes iskola nekem nem jön szóba. Egyrészt egyáltalán nem egyszerű elérni sem kocsival, sem busszal, másfelől semmit sem tudok róla. Kis túlzással mondhatom, hogy amíg ki nem derült, hogy oda tartozunk, addig azt sem tudtam, hogy ott van egy iskola. Mindemellett lecsekkoltam a honlapját, és a vezető hír januárban mi volt? Na mi? Tetűírtás... (legalább nem tetvesek a gyerekek). Szóval megkapó volt az első tapasztalat, úgyhogy ezt a sulit el szeretném kerülni messzire.

Van még pár szóba jöhető verzió, de a legesélyesebb az az iskola, ahova én is jártam. Az igazgatónő még mindig az, aki nekem volt. Az iskolának erős a híre, a tanítónéni pedig a lelkész felesége (ami nem azt jelenti, hogy rajonganék egy túl vallásos nevelést követő tanítóért, de ő legalább valamennyire tudná, hogy ki is az én lányom, és annak azért van némi előnye). Ráadásul ide fog járni pár ovistársa is, így legalább nem lesz egyedül szegénykém. Jövő héttől lesznek a nyílt napok, természetesen jó anyuka módjára ott fogok nyomulni az első sorban. Persze, ettől még mindig fennáll a veszélye, hogy nem körzetesként nem jut be Sári ide, de erre is lett egy megoldásunk. Cs. felvetette ugyanis, hogy kérjük meg Sári ovistársának (és szerelmének) anyukáját, hogy hadd jelentkezzünk be hozzájuk. Én mondjuk viszolygok az ilyen szívességektől, így fel sem vetettem a dolgot, amikor nálunk voltak vendégségben, de miután az anyuka maga ajánlotta fel, így talán ezzel sem lesz gond.

Ha már a vendégségnél tartunk: kiderült, hogy isteni pizzát tudok csinálni. Jó, ez gondolom alapesetben nem lenne teljesítmény, de aki ismer, tudja, micsoda konyhatündér vagyok. És mivel mindenkinek a saját határait kell túlszárnyalni, így joggal vagyok büszke magamra.