Nevezetes nap volt a tegnapi - Eszterre emlékeztünk, és arra, hogy egy másodperc alatt tud kicsúszni a lábunk alól a talaj. A változáshoz elég egy pillanat, és az életünk már sosem lesz ugyanolyan.

Nem tegnap, de az elmúlt 1-2 hétben gyakran eszembe jutottak annak a szörnyű napnak a pillanatai. Nem akarom felidézni, mert Eszter élete -ha életnek lehet azt hívni- amúgy nem erről szólt szerintem, mégis, valahogy akaratlanul is sodródtam ebbe a hangulatba, ebbe a "minden-mindegy" érzésbe, ami Eszter születése óta gyakran a hatalmába kerít.

Aztán az fogalmazódott meg bennem, hogy annak ellenére, hogy egy csomó - Eszterhez látszólag nem kapcsolódó- dolog történt velünk az elmúlt egy évben (elég csak az utazásainkra gondolni: Párizs, Adria, Nizza; az epekőműtét; munka, stb), mégis, mintha minden a gyászból fakadt volna. Nehéz ezt megmagyarázni, de valahogy úgy értem, hogy ha Eszter lett volna, ezek a dolgok nem történnek meg velünk - ezek a dolgok az ő hiánya miatt realizálódhattak: a gyászunkból fakadtak, a gyászunk pedig belőle született, ezáltal ő, a kis léte, vagyis inkább a nem-léte így lett az életünk, a lényünk része. És szerintem ez egyébként jó dolog - őt nem kaphatom meg soha, a legtöbb, amit tehetek, hogy magamba olvasztom a vele kapcsolatos érzéseimet.

Egyébként nagyon vártam már, hogy ez az egy év leteljen. Úgy éreztem, elég volt a gyászból. Eszter kapott tőlem egy évet, mit adhatnék még neki? Kin segítek azzal, ha tovább húzom ezt az egészet? Neki már nem számít, nekem meg biztosan nem jó. És itt van Sári is, és itt van talán a jövő is... most már ezzel kellene foglalkozni. Az is nehéz lesz ám, és én pedig belefáradtam abba, hogy ennyi mindent cipeljek.