Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még öreges leszek, és azt mondom: "Ez a mai fiatalság!"

De van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Mert jött az emo, szélsebesen a Tokio Hotellel, majd a magyar koppintással, a No, thanks-szel (az egyik csak 14 éves, és állítólag bugyikat dobálnak fel neki a színpadra -ez simán kiskorú elleni paráznaság) és minden megváltozott. Ezen még csak elröhögtem, ezen pedig már elszörnyülködtem. De van egy rakat érdekesség még a neten, tessék rákeresni. (Én alter voltam 15 évesen, kordnadrág, kötött pulcsi, és bakancs - meg hosszú, hippikre vajazó haj... és borzasztó műveltnek, felnőttnek, és az igazság egyetlen letéteményesének éreztem magam, ennek fényében utáltam a diszkósokat, a technósokat, és tulajdonképpen mindenkit, akit nem volt alter. De azért az mégis más, ugye?)

Tegnap -mindennek megkornázásaként- két srác ült velem szemben a metrón, mindkettőnek mindkét fülében egy-egy mp3-lejátszó hallgatója - és beszélgettek. Illetve ordibáltak, mert nemcsak a metrót, de a zenét is túl kellett kiabálni. Biztos jól mulattak. Én nagyon.