A koldus-dillema az adni vagy nem adni problematikája.
Tegnap este a teaházból hazafelé tartva felszállt a metróba egy nő (az összes sztori a metrón születik?). Még állt a szerelvény, amikor gyerekképet a kezében szorongatva elordította magát, hogy elnézést kér, de a kisfia beteg, kórházban van, és akar neki ételt venni, úgyhogy adjanak már pár forintot. Majd mindenkihez odament és személyesen is elmondta ezt az infót, néha hozzátette, hogy hát nem ad senki? És neki nem ezresek kellenek csak egy százas, hát nincs egy százasuk, hogy segítsenek a beteg gyereknek?
Biztos volt, aki adott neki pénzt, de a legtöbben bebújtunk a kabátunkba/újságunkba/zenénkbe (én).
A dillema a hiszek neki-adok neki-balek vagyok vagy a nem hiszek-nem adok-pedig igazat mond-szívtelen vagyok közötti ingadozást jelenti. Ebben az esetben azonban úgy döntöttem, hogy a nő nyilvánvalóan hazudik, mivel eléggé ingatag volt a járása, és különben is, a kórházban talán kap az a szegény gyerek enni.
Az a baj, hogy már tényleg unom a rajtam (rajtunk) élősködőket, utálom, hogy a Nyugati aluljáróban nem lehet anélkül keresztül menni, hogy ne szólítsanak le csövesek, hogy húgyszag van a lépcsőknél, ezért néha nincs bennem szánalom, csak düh és undor.
(Valahogy így kezdhették a nácik is.)
Mondtok, amit mondtok