Elértem azt a kort és méretet, hogy az emberek már gyanakodva néznek: lehet, hogy nem is csak szimplán kövér, hanem terhes? A cégben ez amúgy elég vicces, mert van, aki simán rákérdez, a liftben, 10 ember között, van, aki csak nézeget, morfondírozik, hogy most akkor mi van. Persze a pletykagépek is beindultak, és mindennaposak az olyan telefonok, hogy „Jajj, hallottam a jó hírt, hát hadd gratuláljak!”. Én persze, szerényen és hirtelen nem értve, hogy most vajh az előléptetésre, vagy a babára gondol-e az illető, szerényen csak megkérdezem: „Mihez?”. „Ja, aaaaahhoz...”

Múlt héten egy undorító „business”-patry-n voltam, és mivel ki kellett magunkat csípni, marha nagy dillemát okozott, hogy mit vegyek fel. Szerencsére aztán a Mama varrt egy szép blúzt, amit rámjött, viszont a hasam kb. 2X akkorának nézett ki, mint amekkora valójában. Persze minden ismeretlen business-partner (akiket elvileg ismerek, gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy kicsodák) odajött gratulálni és édes-kedvesen cseverészni terhességem legintimebb pillanatairól. Már az elején sem volt kedvem velük társalogni, de a 20. na mikor szülsz már után tényleg ki volt velük a... Aztán persze amiatt kezdtem magam szarul érezni, hogy miért érzem magam szarul, aztán kövérnek és csúnyának kezdtem érezni magam, aztán lelkiismeretfurdalásom lett, hogy miért zavar a kövérségem, amikor a sosemvolt alakomat igazán feláldozhatom a babáért – a karrieremet meg pláne.

Azon a héten 93-94 cm-t mértem a hasam kerületére ott ahol a legnagyobb, picivel a köldököm alatt (hol van már a büszke 90-70-90...), ezen a héten már 95-97-t. A mellbőségemet nem lehet mérőszalaggal megmérni, mindenesetre már csak nagymama-méretű melltartók jönnek rám. A nőgyógyász a legutóbbi vizsgálaton megnyomkodta melleimet, és megkérdezte, hogy magamtól értem-e el ezt a méretet és keménységet, vagy valamivel (értsd: szilikonnal) rásegítettem-e. Kilóban még mindig nem értem el a védőnő által mértet, de mivel kedden voltam AFP-n, ezért konkrétan tudom, hogy 70.5 kg voltam aznap. A védőnő bekaphatja.

És tegnap egy srác át akarta adni a helyét a metrón. Zavaromban elutasítottam, utána a következő megállónál mégiscsak leültem mellé, mert rájöttem, hogy utálok állni.