Szeretek idézhető mondatokat találni könyvekben, és szeretem, ha van hova leírni őket, vagy ha van kinek felolvasni. Olyan bölcs, művelt dolognak tűnik ilyet csinálni, aztán meg megjegyezni, és még évek múlva is felemlegetni egy-egy beszélgetés során, mintha tele lenne a fejünk száz-meg-száz ilyen mondattal. Persze Cs. ismer és átlát rajtam, meg különösebben nem értékeli nagyra, ha valaki ezer közhelyet tud felsorolni – de ettől még más előtt lehet villogni az idézhető mondataimmal.

Most páldául Hemingway-t olvasok. Ez a mondat is úgy hangzik, mintha Hemingway és én oszágos cimborák lennénk, és mintha ez tök mindennapos lenne, hogy leveszem a polcról a Hemingway gyűjteményt, és csak úgy, mintegy unaloműzésként, Győzike-show helyett elkezdeném olvasni. De a valóság az, hogy az Öreg halász és a tenger-en kívül soha semmit nem voltam képes elolvasni tőle, és az sem tetszett, az Akiért a harang szól-ton pedig kurvára kiakadtam, mert az első 50 oldalon csak dugtak és ittak... de mit lehet tenni, ha Hemingway-t egyszerűen trendi olvasni, és ha újra meg kellett próbálnom, mert láttam róla egy dokumentumfilmet, és mert most már talán érettebb is vagyok. Szóval leszedtem a polcról a Hemingway válogatott műveit, ami tényleg megvolt, igaz, nem nekem, hanem Anyunak, mert ő valóban olvasó volt, nem csak olvasgató, és a metrón nekiálltam. Egy út oda-vissza 40 oldal a Vándorünnepből, ami Párizsról szól. És találtam benne egy idézhető mondatot, ami akár ars poetica is lehetne, ha akarnám. De nekem nincs szükségem ars poetica-ra Hemingway-től, akit tulajdonképpen még mindig nem kedvelek.

Az idézet így szól: „Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlen igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.”