Nem tudom, miért hiszem újra meg újra el, hogy van új a nap alatt, és az, amit érzek, még sosem volt. Aztán amikor rátalálok egy versre, ami ezerszer érthetőbben megfogalmazza, amit mondani akarok, elszégyenlem magam - hiszen ki vagyok én egy Pilinszkyhez képest?
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Egyébként Kispált hallgattam, amikor előtört belőlem egy emlék - illetve konkrétan nem emlékszem az eseményekre, csak arra az édes-kesernyés ízre a számban, arra, hogy csípős hideg volt és valószínűleg éjszaka, vagy hajnal, és én olyan, de olyan szerelmes voltam! Nem tudom, kibe, nem emlékszem, hogy mikor volt ez, de összeszorul a gyomrom, ha rágondolok.
Aztán arra gondoltam, hogy Zsan tegnapelőtt azt mesélte, hogy valami buliban az egyik kollégájával (akivel forr köztük a levegő egy ideje) milyen őrületesen szenvedélyesen táncoltak, és volt egy pár pillanat, amikor nem érdekelte őket a konvenciók, és bár a dologból nem lett semmi, azért ezt a táncot nem felejti el egyhamar. Én pedig elkezdtem utálni ezért, mert emlékszem, milyen érzés így táncolni, valahol nagyon mélyen megvan ez az érzés (összeérnek a combok, a csípő, a derék, és talán az arcok is, egyszerre vagy külön-külön, és tényleg nincs ott senki más, csak ő és én, meg a zene) - de tudom, hogy velem már sosem fog ez többet megtörténni.
Meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk. Csak kérdés, hogy miénk-e (még)?
Mondtok, amit mondtok