Jóformán az egész terhességet végig paráztam - hol emiatt, hol amiatt, de ahogy kerekedtünk, egyre többször felötlött bennem, hogy mi lesz, ha esetleg nem tudok szoptatni. Ez az aggodalom még nagyobb lett, amikor Sári a PIC-re került, ahol először infúzióval, majd tápszerrel (cumisüvegből) táplálták, sőt, nem egyszer 2 cuclit is találtam az ágyában (gondolom, sírt és nem volt épp etetés-idő). Na, gondoltam, ez a gyerek már sosem fog szopni - főleg mivel nekem még tejem sem volt az első 2-3 napban (császármetszésnél a tejbelövellés a 4.-5. napon következik be).

Azért persze rendszeresen jártam az etetésekre, mert ha csak tápszer is, de legalább az anyjától kapja a pici, amikor is úgy a 3. napon az egyik nővér rámparancsolt, hogy tegyem mellre a babát. Mondom neki, hogy még semmi nem jön belőlem, erre úgy megnyomkodta a mellbimbómat, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről - és persze jött is valami sárgás lötty - 1-2 csepp, de az is valami. Sárit rögtön a mellemre nyomták, szegénykém persze nem nagyon tudott eleinte ráharapni, és bizony fájt is az első pár korty, de ebbe is szép lassan belejöttünk.

A tejbelövelléstől nagyon féltem, mert kellőképpen beparáztattak a kismellű kolleginák a terhespatológián - mondván, hogy arra ébredtek, hogy kőszikla a mellük, és nem bírták kimasszírozni, és ezért az ápolónőt kellett, hogy megkérjék, aki úgy megmasszírozta nekik, hogy az rosszabb volt, mint a szülés. Na, gondoltam, az én G-s melleimnek aztán külön jó lesz, ha még be is durrannak, úgyhogy próbáltam mindent, hogy ezt elkerüljem - leginkább fejtem a semmit...

Közben a melleim észrevétlenül dagadoztak, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem igazán akarnak az extra nagy vitorla szoptatós melltartóba beleférni.

Vasárnap (vagyis a 4. napon) aztán Sári megörvendeztetett azzal, hogy 20 ml szopizott - és innentől kezdve nem volt szükség cumira és tápszerre, mert anya öntötte magából a tejcit: szoptattam fél órát (exponenciálisan növekvő adagokban), majd fejtem 1-1,5 órát, amit otthagytam a PIC-en, hogy éjjel is ezt adják a gyereknek. A hűtő lassan megtelt Sári nevével ellátott üvegcsékkel, amit nem is tudtak felhasználni.

Én pedig fejtem éjjel és nappal - bizton állítom, hogy ennél unalmasabb dolog nincs a világon. Úgy tűnt, hogy annyi tejem van, hogy az egész csecsemő-osztálynak elég lenne. A melleim akkorák voltak, hogy arra már tényleg nincsenek szavak, én pedig totál el voltam keseredve, mert tényleg fejőstehénnek éreztem magam.

Aztán hazajöttünk, kaptam egy elektromos mellszívót, és továbbra is szoptattam-fejtem, de azt vettem észre, hogy egyre ritkábban kell a géphez ülnöm - nem azért, mert Sári annyival többet szopizik (mostanában 100 körül van az adagja), hanem egyszerűen kevesebb lett a tejem. A kereslet-kínálat itt is egyensúlyba állította a ciciket, úgyhogy most már igazán kell préselnem a lányokat, hogy meglegyen a napi egy adag biztonsági tartalék (- csak ha valami történik velem).

Szopiztatni egyébként az egyik legjobb dolog a világon - tök élvezem, ahogy Sári nagyokat kortyol a tejciből, ahogy lassan elernyednek az izmai, és ilyenkor tényleg olyan szép, mint a Szoptatás c. könyv címlapján lévő modell baba. Amikor aztán elengedi a mellemet, akkor a mellkasomra fektetem, ahol rendszerint jól bealszik, és ahonnan aztán nem tudom letenni, mert rögtön éktelen hisztibe kezd - de ez már egy másik téma.