Minden részrehajlás nélkül megállapítottam, hogy Sári gyönyörű kisbaba. Akkor is azt mondanám, ha nem az enyém lenne. Biztos.

Sajnos azonban akármennyire is szeretném, nem látom az én vonásaimat benne, tiszta apja. Ezt már a kórházban is felfedeztem, és akkori meglátásom szerint csakis a kislábujját örökölte tőlem, mert az neki is olyan kajlán behajlik a talppárnáira, mint nekem. Cs. azzal nyugtatott, hogy az egész talpát tőlem örökölte, aminek tök megörültem - majd kiderült, hogy a második ujja hosszabb, mint a hüvelykujja, és ugye mondanom sem kell, nekem nem ilyen.

Ami biztos, és egyenlőre megdönthetetlen, a kis keze az enyém.

A minap pedig felfedeztem, hogy a fülecskéje is olyan, mint nekem. Büszkén mutogattam mindenkinek, amíg egyik nap a másik oldalára nme fordítottam, és mit látok? Elálló lapátfüle van a Motyónak, amit ráadásnak úgy, de úgy összegyűrt az alvás során... Ezt azért nem vettem észre eddig, mert mindig azon fekszik (az a kedvenc oldala). Felemeltem, jól megforgattam és megnéztem, és tényleg: van egy szép nőies anyukájától kapott fülecskéje, és egy elálló lapátfülije, amit se nem tőlem, se nem az apjától kapott. Úgy néz ki, mint egy törpe a rajzfilmekben. Nagyon mókás.

Aztán mennél többet nézem (Sárit és a kajla fülecskét), annál inkább Zsoltit látom benne. És ennek nagyon örülök. Mert akkor nemcsak tőlem és Cs.-től kapott dolgokat, és mégis.  

(És bizisten akartam fotót csatolni, de egyszerűen nem lehet lekapni a fület, mert ugye mindig azt gyurmázza a gyermek)