A babák valami hihetetlen nagy titkok tudói lehetnek - legalább is én ezzel magyarázom azt, amikor Sári hosszú percekig bámulja a láthatóan üres semmit. Például ma hajnalban (miután 8-tól negyed 5-ig aludt - hehe) szopizás után elengedte a mellemet, és kerek szemekkel bámult a falra. Nem elégedetlenkedett, nem mocorgott, csak nézett valamit elmélyülten, aztán rámnézett, majd vissza a semmibe, és esküszöm, mintha odamutatott volna a mutatóujjával is, hogy "Nézd, Anya, mi van ott!". Én azonban hiába bámultam abba az irányba, az én szemem már nem olyan éles, én már nem látom a titkokat.

Állítólag a gyerekek hat éves korukig emlékeznek az előző életükre, és csak azért nem árulják el, mert mielőtt megszületnek, a felejtés angyala a szájuk elé teszi a mutatóujját, és azt mondja: "Pszt'". Ezért van mindenkinek az a bemélyedés a szája felett. És talán ezért mosolyognak a kisbabák már egészen pici koruktól kezdve - ezeket a reflex-szerű rángásokat (mert a tudomány hidegen ennyivel elintézi) hívják angyal mosolynak.

Apropó, mosoly. Íme, igen, sikerült lefotózni. Nyilván nem az első igazi mosolya, de az első alkalom, hogy kamera előtt csinálta - ergo már van valami halvány fogalmunk arról, hogy hogyan lehet előcsalogatni.