Drága Testvérem!

Hihetetlen, de már két éve.

A fájdalom nem lesz az idővel kisebb, de egyre jobban hiányzol.

Az egyik nap Veled álmodtam. Baleseted volt, és ugyan túlélted, de az orvosok azt mondták, csak napok kérdése… el akartam búcsúzni, de nem olyan bénán, mint amikor utoljára találkoztunk („Na helló, akkor vasárnap látjuk egymást!”), hanem komolyan, méltón a pillanathoz. De nem voltál magadnál, csak a kezedet tudtam fogni – aztán felébredtem.

Éjfél volt, de egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Arra gondoltam, vajon igazságosabb-e az élet (vagy a halál?) azokkal, akiknek megadatik a búcsú? Hogy jobb? Sehogy se…

Alig vártam, hogy Sári felébredjen, hogy megölelhessem. Nem, ő nem pótlék, hiszen Téged nem pótolhat senki, és neki is joga van ahhoz, hogy önmagáért létezzen – mégis, ő hoz enyhülést, ugyanakkor még nagyobb fájdalmat, mert nem ismerhet Téged.

Már két éve búcsúzom, de valahogy sehogy se megy az elengedés.

Ölel:

Testvéred