Sárinak épp egy hete kellett abbahagynia a légzés-doppingot. A múltkor írtam, hogy felezhettük az adagot, ezt kellett (volna) még két hétig szedni, aztán leállni. Igen ám, de az eredetileg kapott gyógyszer nem tartott ki, csak egy hétig, így szóltam a kórhzban, hogy írjanak fel még. Ők közölték, hogy majd a háziorvos, hiszen a zárójelentés alapján fel tudja írni. Ok, nekem nyolc, felhívtam az orvost, aki közölte, hogy előbb vigyem be a zárójelentést, majd akkor felírja. Jó, hát úgyis mentünk oltásra, bevittem mindkét zárót (az elsőt, amin az volt, hogy kell szednie a gyógyszert, és a másodikat, amin az volt, hogy fél adagot kell szednie). Na, itt kezdett bonyolódni a dolog, ugyanis a gyógyszerből a hivatalos adag 1mg*kiló * 3 alkalom (vagyis egy 4 kilós gyereknek 12 mg a napi adagja). Mivel azonban Sári akkor éppen 3,5 kiló volt, az orvos inkább csak 3 mg*3 tasakot írt fel egy napra, annak ellenére, hogy a zárójelentésre a magasabb dózis került. Vagyis napi 9 mg-t szedtünk egy hónapig, ami használt is, mert a periodikus légzés lecsökkent 5 %-ra. Tehát a napi 9 mg-t kellett (volna) megfelezni, nem pedig a zárójelentésen szereplő 12 mg-t.

Ezt -bár belátom, tényleg bonyolult - legalább négyszer elmondtam a háziorvosnak. Azért ennyiszer, mert úgy 3 napig egyszerűen elfelejtette felírni a gyógyszert (az a gyakorlat itt, hogy telefonon, vagy az egészséges rendelésen szólok, ha valami kell, és az orvos beviszi a védőnőnek, hogy ne kelljen a két hónapos gyerekkel a rendelésre menni). Amikor végre felírta, már nem volt több gyógyszerem, és mivel ezt a patikusnak el kellett készíteni, tényleg az utolsó pillanat volt. 

Amikor megkaptam a receptet, azt hittem, rosszul látok: az orvos napi 3*5 mg-t írt fel a napi 3*1,5 mg helyett! Halvány lila gőzöm sincs, hogy ezt aztán honnan szedte, de a rendelésnek már vége volt, és mivel erre a rossz receptre is három napot vártam, gondoltam, mindegy, kiváltom így. Azért tettem egy próbát a patikusnál is, szépen elmagyaráztam neki mindent, és azt, hogy ne 5 mg-os tasakokat adjon már, hanem 1,5-t. Ő -úgy tűnt- megértette, mert ő kisebb dózist adhat, csak nagyobbat nem, és még azt is kiszámoltuk együtt, hogy hány db tasakra lesz szükségem (25). 

Másnap reggel megyek vissza a világ egyébként legesleglassúbb gyógyszertárába (ez egy külön sztorit megérne, de csak felhúznám magam írás közben), ugyanaz a gyógyszerész van a pultnál, mosolyog, és hozza is a dobozkát, amely magába rejtette a 40 (?) csomag 5 mg-os adagokat. Mondtam, hogy ez így nem jó, most mi a fenét csináljak, amire az volt a válasz: ügyesen ossza szét, anyuka!, és még szájbarágósan azt is elmagyarázták, hogy ha nem akarok a gyereknek napi 15 mg-t adni a 4,5 helyett, akkor adjak neki napi 1 tasakot csak, éééééérti anyuka? napi egy tasak, szétosztva három felé. Ééééértem...

Szóval, még egy hétig szedtük a napi 1 tasakot, amit anyuka megpróbált ügyesen szétosztani (tálca, por kiönt, bankkártya elő, utcácskák széthúzva), sőt, azt a kósza 0,5 mg plusszt is megpróbálta anyuka lecsípni, aztán lett, ami lett.

És múlt hét kedden abbahagytuk a doppingot.

Azóta háromszor riasztott a légzésfigyelő.

Akárhányszor odarohantam, rákiáltottam Sárira és meg is érintettem, aki ettől összerezzent, majd egy nagyot sóhajtott, és rendszerint aludt tovább. Nem volt szürke, vagy lila, én egy kicsit sápadtnak láttam, de lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak. Az is lehet, hogy kicsit az ágy szélén volt, mert otthon szélesebb a kiságy, mint itt, de az is lehet, hogy csak szar a készülék. Mindenesetre én szinte egyik éjjel sem aludtam normálisan, állandóan azt lestem, villog-e a légzést jelző kis égő. Nem kívánom senkinek azt a stresszt, amit egy ilyen riasztás okoz: egyfelől próbálom bemagyarázni magamnak, hogy csak lecsúszott a panelről, meg ilyesmi, másfelől viszont bennem van a kérdés: mi van, ha tényleg leállt a légzése, és mi van, ha nem vagyok ott? Mi van, ha egyszer hiába leszek ott. 

Eddig is tudtam, de most aztán tényleg teljes valómban értem, hogy nem lehet kegyetlenebb csapást elképzelni, mint ha valaki a gyerekét veszíti el. Anyu átélte - hogy hogyan éli túl, azt nem tudom...