Szeretem az utazás előtti napot - tele van izgalommal. Először is ott van a pakolás kihívása: megszáradt-e minden (két napja mosok), befér-e minden (a bőrönd Sárié, mieink a hátizsákok), erre szükség lesz-e vagy sem.

Régen listát írtam, aztán profi csomagoló lettem, ma pedig már próbálok szisztematikus lenni. Rednszerint azt rakom legalulra, ami először kell. És minden beteszek egy csomó felesleges dolgot, de szeretem, ha van miből válogatni. Csak azt hagyom elöl, amire még aznap vagy reggel szükség van, majd egész éjjel azon izgulok, hogy elfelejtem betenni. Meghalnék fésű nélkül két hétig.

Az indulás napján korán kelünk, gyorsan megszoptatom, majd reggeli nélkül (minden kaját megettünk tegnap, a vacsorai zsömlémre már csak egy fél párizsi jutott) hajnalban indulunk. Cs. már egy órája pakol, persze, nem férünk be. Ő szentségel, mert nagyobb kocsit akar venni, de én nem engedem, én meg azért, mert már megint szentségel, és mert nem bérelte ki a tetőcsomagtartót, pedig ugye én megmondtam. Jól összeveszünk, de azért csak begyömöszöli a babakocsit is az első ülésre, igaz, nem tud ötödikbe váltani, és ezért is én leszek a hibás.

A benzinkútig nem szólunk egymáshoz, de ott veszek reggelit. Az utazás íze a benzinkúton kapható előre gyártott szendvics íze. 

Sári már a belvárosban elalszik, és ha szerencsénk van, egészen addig durmol, amíg oda nem érünk. Én nem tudom kinyújtani a lábamat, ami már egy óra után fájni kezd, és azon gondolkodom, hogy vajon trombózist csak úgy kap az ember, vagy van annak valami előzménye. 

Aztán a Budapest táblánál pisilnem kell - az izgalomtól, amit ez a kaland ígér.