Annyi minden történt, hogy biztos kihagyok valami fontosat. Ezért kénytelen leszek -az előzetes koncepció ellenére- kronológiában haladni.

Nos, az egész úgy volt, hogy Cs. családjánál utóljára júniusban jártunk, ezért Cs. hosszú szabadságának idejére beiktattunk egy náluk nyaralást: pontosabban a sógorom nyaralójában való egyhetes üdülést, ami azért volt szuper, mert

  • most újították fel, ezért van víz és WC is (korábban csak budi volt)
  • gyönyörű helyen van, víz mellett
  • csend és nyugalom lepi el a környéket
  • kiírtották a szúnyogokat
  • rengeteg fa van, és ez a tény nagyon felvillanyozta Sárit.

Mivel a sogórnőmék még a tengeren nyaraltak a mi nyaralásunk első pár napjában, ezért erre az időre elvittük magunkkal anyut. Ő mondjuk nem nagyon akart jönni, de aztán szerintem elég jól érezte magát. Nagyon tetszett neki a hely, örült, hogy Sárival lehet, és Cs. is és én is örültünk, hogy volt időnk kettesben lenni.

Sári amúgy szokásával ellentétben megmutatta, hogy most már nem mindegy neki, hogy hol alszik: az első éjszaka ugyanis 3-kor kelt, és többet nem volt hajlandó visszaaludni. 5-ig dajkáltam, amikor is felkelt anyu, és átvette a Mazsolát, aki végül 6-kor aludt vissza. Második nap pedig 1-től 3-ig tartott a dajdaj, de utána jó volt a kisasszony, ugyanis egy hajnali szopizás után általában 8-9-ig is szunyált. Gondolom, a jó levegő, meg a csend, mindegy is, szerencsére én így eléggé ki tudtam magam pihenni, úgyhogy a nyaralás tényleg pihenés volt.

A pék fél 8-kor hajtott keresztül az üdülőtelepen, szirénázva, és mivel Sárinak köszönhetően mi ekkor még javában durmoltunk, mindössze egyszer sikerült tőle kenyeret, perecet, joghurtot (igazi natúr ivós joghurt, amit itthon nem kapni) és burekot venni, egyébként be kellett menni a faluba. Aztán reggel menetrend-szerint megérkeztek a hattyúk, anya, apa, meg a gyerekek, és mindig a szomszéd stégénél kötöttek ki egy kis tollászkodásra. Igazi szociológiai tanulmány volt a hattyúcsalád: először az apa csinált mindent, aztán az anya, majd a gyerekek, akik közül háromnak még nem fehéredett ki a tolla, pedig már jó méretesek voltak. Szóval a szomszédnál eltollászkodtak vagy egy órát is, amikor tovább indultak, persze, a papa vezetésével, majd kora este ismét visszatértek, hogy újra kimásszanak a partra napfürdőzni egy kicsit. Ez ismétkődött minden nap, menetrend-szerint, egészen addig, míg egy hidegebb nap jóval később jöttek, és majdnem sötét volt, amikor mentek. Egy másik nap pedig nagyon korán jöttek vissza, és én észrevettem, hogy most nem a papa irányít, hanem az egyik szürke hattyú, ezért nem is a szokott helyen jöttek ki, hanem a mi stégünk mellett. A papahattyú a sort zárta, míg a szürke hattyú viselkedett vezérként - szerintem vizsgázott, hiszen nemsokára neki is családott kellett alapítani. Valahol olvastam, hogy a hattyúk egy életre választanak párt, mint az emberek (?), és ha az egyik meghal, vele hal a másik is - és ezt ott akkor olyan romantikusnak gondoltam, hogy megölelgettem volna az összes hattyút ebben a túlcsorduló szeretet-hullámban. Persze nem tettem, mert azt is olvastam, hogy bizony baromi nagyot tudnak csípni. (Egyébként az apahattyút Johnsonnak, a lányhattyút pedig Mary-nek nevezték el később a banditák, valami rajzfilmből, úgyhogy később csak így emlegettük őket.)

Városi lány vagyok, ezért engem a természet nyugalma lenyűgözött: nemcsak a hattyúk, hanem pl. az a törpeharcsa-had, ami az első reggel órákig úszkált tökéletesen egy ritmusban a stég előtt (be sem mertem menni, féltem, hogy megesznek). Egyébként borzasztó rossz természetfotós lennék, ezért azokat a kacsákat, akik egy elsüllyedt hajóban alakították ki a medencéjüket, már le sem fotóztam. Aztán volt ott még reggelente felbukkanó mókus, mindenféle repülő bogarak, illetve bakcsó, amiről úgy egy hónapja még nem tudtam volna megmondani, hogy emlős, kétéltű vagy madár. Egyébként az utóbbi. A növények terén ilyen kiterjedt vizirózsa-network-öt már rég nem láttam, és mivel azt hallottam, hogy az a víz nagyon tiszta, ahol tavirózsa van, ezért nyugodt szívvel mentem fürödni az amúgy jég hideg vízbe, annak ellenére, hogy a tetejét sárgás pöttyök színezték el, ami az apósom szerint valami fának a pollenje volt, szerintem viszont inkább alga. Nem lettünk betegek, úgyhogy most már mindegy is.

A vezetékes víz amúgy rendesen mocsárszagú volt, ezért Sárinak egy hétig nem mostam meg az arcát. Neki sem lett semmi baja tőle, hazaérkezésünk másnapján volt hasmenése, de gondolom, nem a víztől. Ő egyébként remekül érezte magát: reggel kipakoltuk a holmiját a teraszra, a kiságyát is, így gyakorlatilag egész nap a jó levegőn volt. Ennek köszönhetően viszonylag jól aludt nappal is. Amíg Anyu ott volt, sokat voltak együtt, Sári imádta, mert Anyu folyton kibontotta, így kedvére meztelenkedett. Sőt, egy kis medencét is vettünk neki, hogy a nagy hőségben belefektethessük, amit meg is tettünk, de ez poronytunk számára nem aratott osztatlan sikert. Nagyjából végig bőgte a fél perces pancsit, és utána kereste az esti fürdetések utáni jól megérdemelt szopizást, amit természetesen kénytelen voltam megadni neki. Nem baj, a medence csak 500 Ft volt, és a játékait remekül lehetett benne tárolni a nyaralás hátralévő részében.

A szopizásokra egyébként az volt a jellemző, hogy megritkultak, annak ellenére, hogy nem mértem (a mérleget Cs. nem engedte elhozni). Pedig érzésem szerint Sári nem szopizott alkalmanként többet, viszon arrafelé annyira kalóraidús az étrend (hús hússal, és tésztával), hogy ettől szerintem meglehetősen laktató lett a tejem. Volt olyan nap, hogy Sári csak ötször szopott (összesen, az éjszakát is beleértve), de hatnál többször szinte soha nem kéredzkedett mellre. Amióta visszajöttünk, azóta pedig mintha sűrűbben akarna enni, nem tudom, talán már nem elég neki a tiszta anyatejes koszt?

Egyébként az első napokban Sári annyira jó volt, hogy még étterembe is elmerészkedtünk, Cs., Anyu, apósom, Sári és én, halat enni. Az étterem csodaszép helyen volt: közvetlenül a Duna-parton, egy magaslaton, kétszázéves fák alatt. Sári mondjuk addig aludt, amíg ki nem hozták az ételt, majd Anyu ölében türelmesen megvárta, amíg én eszek. Aztán adtunk neki kenyérhéjat az ínyére, ami nagyon tetszett neki, de mivel én folyton féltem, hogy lenyeli a morzsákat, ezért inkább maradtunk a műanyag rágókánál. Atán Sári is megéhezett, úgyhogy Cs-vel visszavonulót fújtunk, és otthagytuk a nagyszülőket fizetni, mi pedig visszamentünk a nyaralóba, ahol a kismanó is elfogyaszthatta jól megérdemelt ebédjét.

Ezek után anyu hazautazott, és Cs. apukájának is volt valami dolga, így egy napot édes hármasban töltöttünk. Bár én addig is jól éreztem magam, az a nap egyszerűen szuper volt. Ha Sári aludt, mi jamboztunk, ami egy kockajáték, és amin nagyon össze szoktunk veszni. Ha pedig fent volt a Bogyó, akkor őt szórakoztattuk, és láthatóan nagyon élvezte, hogy mindketten vele vagyunk.

Ezekben a napokban történt, hogy Sárikittyom megtalálta a hüvelykujját. Eddig is előszeretettel szopzta, rágta a kezét, volt, hogy az egész ökle a szájában volt, de mostantól határozott preferenciát élvez ez az ujjacska, az is a bal kézen - ebből gondoljuk, hogy Manófül bizony balkezes lesz. Meg persze abból is, hogy szinte mindig bal kézzel nyúl a dolgok után (nem mellesleg most már nagyon ügyesen el is kapja az arra érdemes dolgokat), de persze ez nem baj, hiszen ez már nem a sötét nyolcvanas évek, amikor erőszakkal szoktattak mindenkit jobb kézre.

Ilyentájt derült ki az is, hogy Mazsola erőteljes rajongással viseltetik a műanyag palackok iránt. Főleg akkor, ha van is bennük folyadék. A minap egy másfél-literes ásványvizet kellett órákig ráznom neki, mert csak így volt hajlandó sírás nélkül csücsülni a hordozóban a kocsiban, úgyhogy ha így haladunk, erőteljes bicepszeket fogok növeszteni az amúgy sem keskeny vállaim mellé. Illetve alá.

Nos, tovább haladva az események kronológiájában, a hármasban töltött nap után megérkeztek a ház jogos tulajdonosai - halálra rémítve a kismanót. Azt hiszem, most már tényleg elérkeztünk abba a korba, hogy Sári felismeri a közeli családját (engem, Cs-t és talán Anyut - meg a Dédit), de kezd félni az idegenektől. Amikor ugyanis megérkeztek a sógornőmék, Sári a kezemben volt, vigyorgott rájuk. Aztán a sógornőm kézbe vette, eleinte tetszett is neki a babusgatás, majd hirtelen visító sírásba kezdett, jelezvén, hogy ő most nagyon megijedt. Onnantól kezdve csak és kizárólag nálam volt hajlandó lenni (kézben, természetesen, a maga könnyed 7 kilójával), de amúgy egész nap nyűgös volt, sőt, ha Cs. nővérét meglátta, sírni kezdett. Én teljesen kész voltam, még négy napot terveztünk maradni, ami így sírva, nyüglődve egy örökkévalóságnak tűnt.

A rokonok este elmentek (azzal az ígérettel, hogy másnap ők is ott alszanak, aminek nagyon örültem...), és Sárit egycsapásra mintha kicserélték volna. Újra mi hárman voltunk, ő pedig gagyogott, sikongatott (ez is egy új képessége), nevetett, pancsolt fürdés közben, egyszóval újra önmaga volt. Meg is állapodtunk Cs.-vel, hogy ha másnap is ilyen mufurc lesz, akkor valamit kitalálunk.

De természetesen az volt a baj, hogy egyszerre túl sok volt neki az ember - ami persze megint érthető a másik oldalról, hogy kéthavonta látják Sárit, természetes, hogy lerohanják. Főleg a gyerekeknek nehéz megmagyarázni, hogy nem kell folyamatosan símogatni, puszilgatni, vagy egy centire az orra előtt rázni a csörgőt - és őszintén szólva a sógornőmnek ez nem furcsa, hiszen az ő gyerekeit is mindig ezren vették körül. Szerintem engem amolyan para-maminak tartanak, mert egyfolytába rohangáltam utánuk a naptejjel, sapkával, percenként bementem az alvó babához, sőt, ingatva, vagy szopiztatva altattam, ami náluk anno elképzelhetetlen lett volna - egyrészt mert a sógornőm sajnos nem tudott szoptatni, másrészt pedig mert a lányai úgy aludtak el, hogy betette őket a kiságyba, kicsit símogatta őket, és puff, el is aludtak. Na, nálunk ezt nem lehet elképzelni.

Szóval másnapra Sári felvértezte magát a rohamra, és most már jobban vette az akadályt, sőt, harmadnapra kifejezetten jól elvolt a rokonokkal. Igazából már én éreztem magam szarul, hogy mennyire frankón elvan nélkülem, pláne, mivel csak ötóránként szopizott. Aztán amikor a sógornőm közölte, hogy jövőre kérik a Sárit egy hétre (egy hónapot mondott, de gondolom, csak viccelt) akkor magamban teljesen paff voltam: egyrészt mert szerintem egy alig egyéves gyereknek még elsősorban az anyja kell, másrészt mert én nem akarom adni, ne is kérjék. Lehet, hogy túlparázom, de amikor a sógornőm a héthónapos lányát hagyta a nagymamánál két hétre, amikor visszamentek, a gyerek nem ismerte meg. Na, ebbe én belehalnék... Szóval mehet, de csak velem. Ha még szopizik, akkor legalább megvan az alibi.

Összegezve egy meglehetősen jól eltelt egy hét után pénteken indultunk haza, mivel előzetes megállapodásunk szerint hármasban is kellett nyaralnunk. Vasárnaptól volt foglalva szállás Hegykőn, a Fertő-tó mellett, de addig is ki kellett mosni a szennyest, úgyhogy két napra megpihentünk Anyuéknál.

Folyt. köv.

 

Szerző: anna_over_the_moon  2008.08.14. 11:08 2 komment

Címkék: cs anyu szoptat csipet masok utazo babafoto novesben

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr24580020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_94603 2008.08.14. 21:35:43

Biztos csuda klassz volt. Irigykedem is. Régotta vágyom egy ilyen nyugodt helyen való üdülésre. Majd jövöre ilyen helyre megyünk. Most meg reteghetek a horvát uttól ,hogy végig orditja Zsófim......

Eszter · www.renatababa.blogspot.com 2008.08.19. 16:44:07

Micsoda pihenés,igazi feltöltődés a hétköznapokra,ilyen hely kéne nekünk is!!!
süti beállítások módosítása