Totál nyomott a hangulatom napok óta. Egyfelől teljesen letaglózott, ami Botival történt - nem is értem, nem is ismertem ezt a kisfiút, korábban még csak nem is olvastam az anyukája blogját - és mégis, annyira sajnálom, megszakad a szívem, ha rá gondolok.

Másfelől pedig mert Sári még mindig nincs 100%-osan jól. Ugye belekezdtünk az antibiotikumba, de amikor hétfőn visszamentünk az orvoshoz, ő sürgősséggel beutalt a fülészetre, mert úgy látta, hogy Sári fájlalta a fülét. Én mondjuk ezt egyáltalán nem vettem észre, bár tény, hogy minden estére volt láza, és ez utalhat fülgyulladásra. No mindegy, másnap tehát mentünk fülészetre, ahova fél 2-re kaptunk időpontot (alvásidő, de megoldottuk). Amikor odaértünk, szóltam, hogy itt vagyunk, 7 hónapos a gyerek, ehhez képest négy felnőttet hívtak be előttünk, és mi csak háromnegyed 3-kor kerültünk sorra. Persze, mind a négy felnőtt előbb is ott volt, mint mi, de ugyan már ki ne értette volna meg, ha a babát előre veszik - amúgy a bejelentett időpontra. Szerencsére Sári nálam sokkal jobban tűrte a várakozást, vidám volt, mindent megnézett, megtapizott (már amit engedtem), szóval jól elvolt. 

Bent persze nagyon sírt, amikor lefogták, és megvizsgálták, sőt, még a fülét is ki kellett pucerálni, mert zsíros volt. Égett a fejem, de én úgy tudom, hogy egy babának egyáltalán nem szabad pucolni, vagy mosni a fülét, és a zsír, ami benne van, kicsorog magától. Mindenesetre a doktornő szerint beteg mindkét füle, de nem írt rá semmit, hanem az antibiotikumot kell beszednie, és pénteken megnézni. Azt is hozzátette, hogy egyenlőre nem szúrja fel... Fura, mert mint mondtam, egyáltalán nem látom, hogy a fülét fájlalná, ha nyomkodom neki, észre sem veszi... Úgyhogy nem engedem neki felszúratni semmi áron.

Egyébként Sárinak esténként még mindig hőemelkedése van, és miután tegnap beszedtük az utolsó adag antibiotikumot, ma reggelre elkezdett köhögni. Ez teljesen levert, már nem tudom, mi a fenét csinálhatnék vele. ezen kívül amúgy szerintem jól van, mert jókedvű és nem olyan szörnyen aluszékony már - de az étvágya még nem a régi, és ez a köhögés... 

Aztán pedig azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy néha nagyon elfáradok a családomtól. Gondoltam, hogy nem lesz egy sétagalopp az összeszokás, és mindent egybevetve még most is úgy gondolom, hogy jó döntés volt a hazaköltözés (anyuék nagyon boldogok, Sárinak is jó, nekem is van segítségem, és Cs. is jól tűri), de kicsit kezdenek a fejemre nőni, amit én nem mindig jól reagálok le. Kezdve azzal, hogy egyszerűen mindenhez fűznek megjegyzést - ami persze érthető valahol, de én már nagyon elszoktam attól, hogy kommentálják a cselekedeteimet. A múltkor pl. mértem Sári lázát, és a lázmérő fölé hajoltam, hogy lássam, mikor áll meg a higany. Erre a nagymamám megjegyezte, hogy nem jól tartom a fejem, mert úgy nem látom a csíkot... És ez csak egy, az ezer apró esetből. Pitiáner dolgok, és nekem kellene tudni ezen túllépni, de sajnos nem kaptam hozzá egy kellően toleráns személyiséget. Aztán az is tök kikészít, hogy Cs. használja az autót, így nekem nincs semmi alternatívám a közlekedésre csak a busz, ami erre mifelénk óránként jár. Ez nem olyan, mint Pesten, ahol a számba volt minden, itt jóformán semmi sincs, még egy szar ABC sem. Így eléggé be vagyok zárva a házba, amit szintén nem viselek jól. Szerencsére elvileg jövő héttől Cs-nek már nem kell az autó, így kicsit szabadabban leszünk, feltéve, ha az ősök engedik, hogy Sári és én kettesben menjünk akárhova - mert jelenleg még az orvoshoz is kapok gardedamot.

Na, ez kijött belőlem, de azért nem lennék igazságos, ha nem tenném hozzá, hogy ezek valószínűleg csak a kezdeti nehézségek (illetve erősen bízom benne), és kell egy kis idő, amíg csiszolódunk. Csak még meg kell tanulnom nekem is úgy lekommunikálni a dolgokat, hogy ne legyen sértődés (amiben szintén bajnok egy-két családtagom).

De Sári most már gyógyuljon meg!