Egyszer megesett velem, hogy Franciaországban voltam "kiküldetésben" (na jó,céges tréningen), és az ötcsillagos hotelszobám akkora volt, hogy eltévedtem benne. Az ablakom pedig a Mont Blanc-ra nézett A hotel vendégei (rajtam kívül) csak és kizárólag arab sejkek és márkás öltönyös, nyakban selyemkendőt hordós 60 feletti urak - és feleségeik voltak, akik olyan méltósággal itták a reggeli teájukat, hogy újonnan megdöntötték bennem a saját liberális eszméimet az esélyegyenlőségről. Az elegencai nem tanulható. Arra születni kell.

650 000 Ft volt a számlám, amit lazán kifizettem céges hitelkártyával. Majd áttaxiztam Genfbe (na jó, azért az nem volt olyan őrült messze), kedélyesen elcsevegtem a sofőrrel, aki be- és kipakolta a csomagomat, becsekkoltam a reptéren, és felszálltam a Malév szerintem legeslegkisebb repülőjére (Genf-Budapest, este 8 körül). Én alig fértem el, de mellettem épp Fodor Gábor kapott helyet, akinek ugyan felajánlották, hogy ülljön át az első osztályra (két üléssel előrébb, de ott sem volt több hely), de ő kedvesen hárított a stewardesst. Nekem nem ajánlották fel, igaz, én nem is ENSZ kongresszuson voltam. Mindegy, Fodor Gáborral jót beszélgettünk, még be is mutatkozott (bár tudtam, kicsoda, és tényleg baromi magas).

Mindez azt hiszem, 2005-ben történt.

Budapesten pedig leszálltam, Cs. várrt rám a terminálban, majd felültünk a reptéri buszra, Kőbányáig, onnan pedig hazametróztunk a 35 nm-es, 1,5 szobás, padlószőnyeges és linóleumos albérletünkbe, és gondolom, szalámis kenyeret vacsoráztunk.

Az is jó volt. 

Mindez onnan jutott eszembe, hogy szombaton és vasárnap is vendégségben voltunk. Szombaton végre találkozhattam I-vel, akivel egy ideje "ismerjük" egymást, de személyesen még sosem láttam. Hát azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy gyönyörű a házuk (amit a kislánya, H. mutatott meg nekem, kb. 3 perc ismeretség után... nem szégyenlős, az biztos). Nagyon ízlésesen van berendezve, de ugyanakkor látszik rajta, hogy abszolút be is lakják - nincs kínos rend, hogy le sem mersz ülni, hanem mindenfelé gyerekjátékok, újságok, ilyen-olyan mütyürök, egyszóval gyönyörű és otthonos lakás, de olyan, amilyenre nekünk sosem fog telleni. Ez nem panaszkodás, vagy irigykedés, engem nem zavar, én ugyanis tökéletesen elégedett vagyok azzal a színvonallal, amit mi tudtunk teremteni saját magunknak. Amúgy én nagyon jól éreztem magam, de Sári sajnos 2 óra után elfáradt, és nyűgös lett. Próbáltam elaltatni, de nem ment, úgyhogy végül a hazamenetel mellett döntöttünk. Ami azért volt vicces, mert mi érkeztünk először, így mindenkinek előbb ki kellett állni, hogy el tudjunk indulni. 

Vasárnap pedig meglátogattuk apu feleségét, aki most költözött vissza a Jászságba. Nem mennek jól a dolgaik, Apu ismételten elvesztette az állását, így haza sem jött az ünnepekre, mert túl drága lett volna a repülőjegy. Ugyan keres munkát, de a gazdasági helyzet olyan, hogy gondolom legkevésbé az ötven feletti bevándorlóknak csurran majd valami - így a pénz, amit hazaküldött, már rég nem volt elég a korábbi -nem fényűző, de azért normális- életszínvonal fenntartására. Azt most hagyjuk, hogy A. miért nem dolgozott két 5 és 10 éves gyerek mellett, vagy hogy miért kellett Magyarország egyik legdrágább településén 5 szobás házat bérelniük hármójukra, szerintem egyszerűen csak képtelenek időben döntések hozni és intézkedni. Mindenesetre most már annyira elfajult a helyzet, hogy A. kénytelen volt hazaköltözni a falujába, ahol kibérelt egy házat - inkább vityillónak mondanám, picike, omladozó, penészes, régi és dohos... persze, amennyire tudta, rendbe tette, és otthonosan berendezte, de így sincs fűtés a fürdőben, vagy nincs konyhabútora, a konyhaasztal pedig akkorka, hogy egyszerre nem tudtunk ebédelni. A. persze most már el akar kezdeni dolgozni, ne mondjam, micsoda kitűnő lehetőségek közül válogathat arrafelé.

Azért az nem úgy van, hogy az ember hirtelen a lejtő legalján találja magát - nekik is, ha jól számolom, legalább egy éve vannak gondjaik. Persze, most már minden fűszálba kapaszkodnának, de eddig csak ültek, és várták, hogy történjen valami. Sajnálom őket, de valahogy mégsem érzem, hogy ez az én problémám lenne.