Nem tudom, ez így normális-e, de Sári mostanában azzal tölti ideje nagy részét, hogy minket utánoz. Illetve próbál, mert ügyetlen a drágám, de azért nagyon aranyos. 

Először is folyton próbál hasonló hangokat produkálni, mint amit mondunk neki. Pl. ma közöltem vele, hogy borzasztó büdös a kakija, erre ő: "Bbbbhhhü". Nyilván nem érti, mit jelent a "büdi" szó, de többször is megfigyeltem már, hogy leutánozza az adott hangsort, így ez nyilván nem véletlen. 

A tapsolást már egy-két hete tudja igazán jól csinálni, de most már más dolgokat is leutánoz. Ha csinálok valamit egy tárggyal, neki is meg kell próbálni. A múltkor a búgócsigát akarta eszeveszetten megpörgetni, persze, sírás lett a vége, egyfelől mert fejbe kólintotta vele magát, másrészt pedig bedühödött, hogy nem sikerült neki úgy, ahogy elképzelte. A fürdőszobában állandóan a zuhanyrózsát és a csapokat bizergálja, mivel előtte látja, hogy az apja annak a segítségével tölti meg a kádat. Ma pedig valahogy szétkapcsolta a nadrágja szárát, utána pedig a két részt módszeresen nyomkodta egymáshoz. Nem értettem, mit csinál, és csak később jöttem rá, hogy össze akarja patentozni a szárakat...

Ezen az alapon elkezdtük "tanulni" a karácsonyra kapott formabedobót. Nem tudom, mekkora gyereknek kell értenie, hogy melyik formát melyik lyukba kell dobálni, de Sári egyenlőre inkább csak kipakolni szereti belőle a kockákat, illetve egymáshoz ütögetni őket. Persze, hiába mutogattam neki, hogy a szívecske forma síkbeli leképezése melyik lyuk, totál hidegen hagyja, ellenben ha odaillesztem a formát a megfelelő helyre, akkor a mutatóujjával kéjesen belelöki a hengerbe. 

Amúgy mindenre mutogat. Nem csak úgy, hanem tudatosan. Ha felébred, és kiveszem a kiságyból, akkor első dolga megmutatni, hogy kimenne a szobából. Utána körbemutogatja a tárgyakat, amiket megnézne (az óra az abszolút favorit, ha megkérdezzük, hol a tik-tak, széles vigyorral kísérve ránéz, esetenként rá is mutat). Mivel minden erőfeszítésem ellenére sem akarja leutánozni a mászást, sőt, újabban kúszni sem kúszik, maximum gurul, ezért ideje nagy részében csücsülve játszik - én pedig nem győzöm hordozni neki a játékokat, amire rámutat. Persze, lehetnék szigorú, és nem adhatnék neki semmit, de akkor olyan hisztit levág, hogy csak lesek, ezt vajon kitől örökölte.

A tiltást már ezer százalékra érti - legfeljebb nem akarja teljesíteni. A múltkor ugyanis odahempergett az ajtóhoz, ahol Cs. gondosan eldugdosott drótjai "kijönnek" a falból (illetve a borítás mögül), és természetesen az egyedüli "sárinak nem szabad" dologra - vagyis a kábelre- vetette rá magát. A mutatóujjával megböködte, amikor is erélyesen rászóltam, hogy nem szabad. Ez is kis ördög rámnézett, elvigyorodott (miközben az ujja még mindig a kábelon), mintha csak azt mondta volna: "Ezt nem szabad, anya?", majd töretlen buzgalommal folytatta a tevékenységet. Akárhányszor szóltam rá, megismétlődött a jelenet, egészen addig, míg meg nem elégeltem, és el nem húztam onnan. Gondolom, most lépett abba a korba, amikor már érti, hogy ő egy külön személyiség, és nem feltétlenül kell azt csinálnia, amit anya mond. Próbálgatja a határait, én pedig állandóan kétségek közt vergődöm, hogy mit engedjek, és mit ne. Mert fair-e az a gyerekkel szemben, ha engedjük, hogy megfogdossa a papucsomat, de azt már nem, hogy a szájába vegye (gondolom, ő biztos nem érti, miért nem veheti a szájába), vagy kapásból tiltsam le az egész papucstémát? (Mellesleg kapott egy saját, rágcsálnivaló papucsot, mondanom sem kell, marhára le se ...)