Újévi fogadalmam az volt, hogy idén lesz időm magamra, amit aktív kikapcsolódással (nem netezéssel) fogok tölteni. Mert most már gond nélkül el tudok szakadni Sáritól pár órára, délelőtt vagy délután, mivel már csak 3-szor szopizik, anyu pedig szuperül ellátja, tényleg semmi okom panaszra.

Úgyhogy úgy döntöttem, heti két délután minimum jár nekem, amiből egy Cs.-vel közösen kell, hogy teljen. Régebben jártunk Cs.-vel társastáncra, amit én imádtam, és szerintem titkon ő is, bár hangosan ezt sosem mondta ki, így gondoltam egy nagyot, és beneveztem magunkat egy kezdő tánctanfolyamra (igaz, hogy régebben már túljutottunk a középhaladón is, de Cs. és én is alig emlékszünk valamire, úgyhogy maradjunk csak a kályhánál).

A másik délután pedig önállóan gazdálkodom az időmmel, és először jógázni akartam, de az egyetlen valamire való jóga a városban csak heti egyszer van, és arra anyu jár. Akkor pedig ki vigyáz Sárira, ugye, szóval a jógáról - szívfájdalom - de lemondtam. Végül gondoltam egy nagyot, és a tőlünk kétutcányira lévő művházban (ahova Ringatóra és majdan társastáncra is járni fogok) beíratkoztam hastáncra.

Nos, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy sikerült találnom egy olyan hastánc-csoportot, ahol én vagyok a legfiatalabb és a legsoványabb. No jó, a tanár soványabb, mint én, de sokkal öregebb. Vagyis ez egy önmegvalósítási lázban égő, klimaxos csoport, akik nyilván nem azért tanulnak táncolni, mert ebből szeretnének később megélni, hanem mert jól esik valami ultranőieset csinálni, és mídert meg harisnyakötőt az ő méretükben már nem árulnak.

Na jó, ez cinikusra sikerült, pedig az az igazság, hogy én nagyon jól éreztem magam a táncon, és nem azért, mert én voltam a legszebb - bár ez nyilván relatív, hanem azért, mert itt tényleg nem kellett szoronganom a rajtam lévő felesleg miatt, és megbizonyosodtam róla, hogy igen is szépen lehet kövéren (is) hastáncolni. Mert bár ugyan ez egy kezdő csoport, azért tele volt megítélésem szerint haladókkal. Úgy lehetnek vele, mint anyu a jógával: már vagy 5-6 éve jógázik, de még mindig a kezdő csoportba jár, mert ott legalább ő a legügyesebb.

Amikor még régebben az egyetem alatt voltam vagy két hastánc órán, akkor az ottani tanár az unalomig (és a tökélyig) ismételtetett velünk minden alapmozdulatot, és a kezet meg a csípőt csak akkor köthettük össze, amikor már külön-külön mind jól ment. Itt ilyenekkel nem húzták az időt, mint ahogy azzal sem, hogy részleteiben elmagyarázzanak, vagy mutassanak egy-egy mozdulatot, hanem pörgött a dolog, hol ezt riszáltuk, hol azt, de azért a gyakorlatok nagy részét nem tudtam lekövetni. No, nem mintha -a haladókon kívül- a többiek tudták volna, de ez olyan nagyon senkit nem zavart. Azért egy csomószor megdicsért a tanár, hogy milyen ügyesen rengetem a zsírt, és a tükörben láttam, hogy tényleg...

A legviccesebb az volt, hogy az a két haladó, akik -gondolom, bizonyítási kényszerből- itt ragadtak a kezdő csoportban, folyamatosan buzgólkodtak: pl. akkor is mozogtak a zenére, amikor mi többiek épp pihentünk, vagy folyamatosan javítgatták egymást, és másokat. 

Szóval jó móka volt, kellemesen elfáradtam. Szerintem legközelebb is megyek, bár erős a gyanúm, hogy ez a csoport nem arról szól, hogy bárki is megtanuljon hastáncolni, és gondolom, ezzel a tanár is tisztában van.