Sárit nem is bölcsibe kellene vinnem, hanem óvodába, ott is mindjárt nagycsoportba - ugyanis kb. 6 éves kortól érdeklik a gyerekek. A kisebbek kösz szépen, de inkább nem, nagyok viszont jöhetnek (szórakoztatni), bármilyen mennyiségben.

Nagyjából ez derült ki abban a pár napban, amit a sógornőméknél tölöttünk: Sári tobzódott az unokatesókkal való játék örömeiben - a csúcs az volt, mikor a sógornőmék barátai 2 lányukkal meglátogatták őket, így összesen 5 darab 11 és 1,5 év közötti lány tombolt a lakásban. Azt játszották, hogy Sári a gyerek, D. és P. az ovónénik, Zs és R pedig Sári testvérei, és engedik, hogy egyedül menjen oviba. Abban mondjuk nem vagyok teljesen biztos, hogy Sári is ezt játszotta-e, mindenesetre jókat rohangált a folyosón a szobából ki és vissza, meg közben röhögött, visított, kiabált, szóval amiatt nem aggódtam, hogy jól érzi-e magát. Szomorú csak akkor volt, amikor a vendégek hazamentek, még sírt is és odabújt R.-hez, ami amúgy nem túl jellemző rá (mármint hogy idegenekhez hozzábújjon). 

Egyszóval az unokatesókkal nagyon jól elszórakozott, igaz, időnként megtapasztalhatta az elhagyatottság érzését is (nekem meg majd' a szívem szakadt meg érte). Elmentünk ugyanis egy rokon kisfiút meglátogatni (pofavizit), és Zs. meg D. inkább a kisfiúval játszott lövöldözőset, semmint Sárit pátyolgatták volna a homokozóban. Szegénykém meg csak ült, és nézett szomorúan, hogy miért hagyták már megint ott, és akárhányszor ment volna utánuk, mindig elszaladtak. Sajnáltam nagyon, de hát ezt is át kell élnie - kisebb csalódások edzik a lelket...

Meglehetősen bátor volt amúgy a drágám, mind az idegenekkel, mind a családtagokkal szemben. Mert az ok, hogy a lányokkal elvan, mint a befőtt, de a család egyéb tagjaitól sem fakadt sírva (azonnal), aminek a nagyapja nagyon is örült, sőt, egy-két órára még rá is tudtuk bízni a kismanót mindenféle különösebb sírós következmény nélkül. A sógornőmmel is egész jól elvoltak, pedig korábban őt sem szívlelte olyan nagyon, ráadásul az összes tánctudományát prezentálta a szomszédságnak, amiért a nagyapja különösen büszke volt rá.

Az is bebizonyosodott, hogy mi már sosem fogunk tudni lakásban lakni: Sárinak ugyanis egyszerűen kell a szabad levegő. Hétfőn, mikor a lányok elmentek reggel iskolába, Sári tiszta nyűgös lett, és semmi nem segített, csak a séta. Elmentünk hát kettesben játszóterezni, ami külön mutatvány arrafelé, ugyanis biztosan állíthatom, hogy a világ azon részét nem vetik szét a játszóterek. Ami van, az is gáz, de nem volt mit tenni, csúszda kellett és pont. Nos, a csúszda elég biztonságosnak tűnt, de csak azután, hogy a homokozóban és mellette összetört pohár óriási és éles szilánkjait összeszedtem. Hihetetlen, amúgy, sosem értettem, miért kell valakinek annyira taplónak lenni, hogy mondjuk egy játszótéren szemetel, de ezek az üvegszilánkok konkrétan életveszélyesen voltak, mert ha a kisgyerek véletlenül megbotlik, akkor eshet olyan szerencsétlenül, hogy simán beleáll a szilánk... na mindegy, azért így is nagyon izgultam, hogy mit rejthet még a homok, nem is engedtem Sárit turkálni benne. 

A legjobb az volt, mikor más gyerekek is érkeztek csúszdázni - Sári ugye köztudottan lemerevedik, ha más babát lát, na, ez most is így volt, csak tette mindezt a létra/csúszda közepén. A többi gyerek meg illedelmesen állt sorba, várva, hogy a lányom végre mozduljon, olyan is volt, aki dumált neki, amit persze nem értettünk (külföldiül volt, ugye), és én is noszogattam szegénykémet, úgyhogy kellemes játszópajtások lehettünk, az tuti. Gondolom, fellélegeztek, amikor végre leléptünk.

Sári amúgy folyamatosan változik: túl azon, hogy alig eszik, és tényleg olyan kis soványka lett mostanában, a délutáni altatás nagyon nehéz lett vele. Itthon volt olyan, hogy még fél 4-kor is küzdöttünk, de olyan is, hogy már 11-kor bezuhant az ágyba. Most azt a taktikát választottam, hogy melléfeküdtem, és meséltem - de csak akkor, ha ő is fekszik. Ezt simán megértette, és meg is csinálta, úgyhogy így azért elég jól el lehetett altatni dél körül. Ez mindenkinek kényelmes, leszámítva, hogy így természetesen nem a kiságyban alszik, hanem a mi ágyunkban, ami miatt azért mindig aggódom egy kicsit. 

A másik nagy változás a természetében következett be: olyan kis akaratos és erőszakos lett, hogy öröm nézni! Ha valaki útban van neki, simán elzavarja - pl. Cs.-t esténként, hogy nehogy az apja altassa, vagy engem is, ha teszem azt rossz helyre ültem le. Hisztik is vannak, persze, de azért (még) korántsem kezelhetetlen a dolog, bár volt olyan is, hogy séta közben leült az aszfaltra, és nem akart mozdulni... lesznek emiatt még szép emlékeink, azt hiszem. 

Szerző: anna_over_the_moon  2009.09.30. 20:15 1 komment

Címkék: rokonok utazo micsinál

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr234580257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_94603 2009.10.02. 14:24:58

Zsófi is teljesen ilyen. Apa mondta viccesen,hogy hoz neki egy nagy tesót.. HA-HA-HA nekem annyira nem tetszet ez a poén.. Egyébként elképzeltem az 5 csajt s mega édesek lehettek.. Sári főleg!!!
süti beállítások módosítása