Pénteken Sári már jóformán egész délelőtt egyedül volt a bölcsiben - állítólag nem végi bőgött. Szegénykém, amikor itthon mesélte a bölcsit, mondta, hogy keresték a dadussal apát, de nem találták, és ő nagyon sírt. A szívem szakad meg érte, képzelem, milyen elveszett lehet...

Tegnap aztán Márk szülinapján voltunk, ahol visszahúzódóan viselkedett, de végeredményben jól érezte magát. Különösen azért jó ez, mert előtte nem igazán akart menni (gondolom, elege van a gyerekekből), sőt, még azt is felemlegette, hogy legutóbb Márk meglökte, amikor a babakocsijával akart játszani (basszus, ez már több, mint egy hónapja volt, és valószínűleg egyáltalán nem volt olyan vészes a szitu, de úgy látszik, Sári nem felejt). Mindenesetre végül most senki nem löködött senkit, Sári még az éhes Annát is megvigasztalta ("Anna, ne sírdogálj MÁR!"), és a gyerekek elég nyugisan eljátszottak egymás mellett.

Kicsit későn indultunk haza, de azért fura volt, amikor Sári a kocsiban elaludt. Itthon aztán kicsit melegnek éreztem, de nem mértem meg a lázát, mert nem volt tűzforró, így akciót biztosan nem igényelt volna a hője, ebből kifolyólag értelmetlen volt a lázmérés. Az éjszaka persze nyűgösen telt, és reggelre még mindig volt egy kis hőemelkedése (lázméréssel igazolt), ami délre 38,1 fölé kúszott - így a kisasszony felmentette magát a holnapi bölcsilátogatástól. Egy hét alatt leterítette a közösségi élmény.