Sárinak rendbejött a szeme, cserébe a kreha átment a légutakra, neki és nekem is dől a takony az orrunkból, és köhögünk ezerrel. Ettől eltekintve jól vagyunk, láz meg hasonló finomságok nem ütötték fel a fejüket, de azt hiszem, még pár nap bölcsistopot hirdetek, gyógyuljon már meg szegénykém rendesen, mielőtt újra benyal valami bölcsibacit.

A hisztifaktor egyre magasabban van, látszólag lényegtelen dolgokon alakul ki a balhé, szerencsére korántsem olyan durva, mint lehetne, de azért elvagyunk. Az külön öröm, hogy nem két-, hanem négy felnőttel lehet szórakozni, vagyis ha én megtiltok valamit, és teszem azt az apja is hasonló állásponton van, akkor még van két alany, akinél be lehet próbálkozni - és ezek a kísérltek rendszerint eredményre is vezetnek. Így persze már megint és még mindig én vagyok a mumus, úgyhogy kaptam már hideget és meleget is egyetlen lányomtól. Ááááá, nincs elkényeztetve...

Máskor azért kompenzál Sári, pl. ma reggel is, amikor reggel a nagyágyban ébredt, de engem nem talált ott, rémülten ébresztette Cs.-t: "Anya hun van?" (tekintsünk most el az ízes magyar tájszólástól, már szóltam a dédinek és az apjának, hogy mellőzzük a "köll", a "hun", "máma", "mé'?", "má'" jellegű szavakat). Amikor visszatértem, mindenki megnyugtatására, jó nagyot hancúroztunk négyesben (Danika volt a negyedik). Már nem tudom pontosan, hogyan került elő a téma, de lényeg az volt, hogy arról beszélgettünk, hogy kire van szüksége a Danikának.

S: Sárira, anyára.

Cs: És apára?

S: Nem! A szerelőbácsira...

Khmmm, nagy volt nálunk mostanában a busójárás...