Hajnalban Sári kukorékolt „tejecskéért”. Bevittem neki és melléfeküdtem. Amikor megitta, azt mondja:

-Ez nagyon finom volt.

Aztán:

-Nagyon szejetjek Anya!

-Én is nagyon szeretlek édesem.

-Apa például kicsit szújós – volt a válasz. Ühüm, örök igazság…

Persze nem aludt vissza, hiába beszéltem meg vele a tejivás előtt, hogy utána még csicsiskálni kell. Így fél 6-tól türelmetlenkedett, hogy keljünk már föl. Felöltöztettem, majd én is készülődni kezdtem, ő addig csúszdázott, meg huncutkodott. Majd egyszer csak megállt a lépcsőnél, és a rácsot kezdte izélgetni. Rászóltam, hogy nem szabad. De ő csak kinyitotta, és látom, hogy el akar indulni lefelé. Erélyesebben rászóltam, majd miután ez sem használt, odamentem, mondtam neki, hogy ez nagyon csúnya dolog, mert egyedül sosem szabad lemennie a lépcsőn, és beküldtem a szobájába. Nyafogva elvonult, és felfeküdt az ágyra. Kb. 2 perc múlva, mikor én is felöltöztem, bementem hozzá, hogy most már indulhatunk, mire bűnbánóan rám nézett:

-Nem akajtam lemenni egyedül, csak kinyitottam a jácsot!

Hát most erre mit mondjak? (Végül persze azt mondtam, hogy nagyon örülök, hogy nem akart lemenni, de a rácsot nyitogatni és a lépcsőnél álldogálni sem szabad, mert véletlenül leeshet, és akkor nagyon megüti magát…)

Hihetetlen, hogy milyen nagylány már…