Sári tegnap lefekvés előtt egy kicsit mesélt az oviról. Egyébként sosem szokott, ha kérdezgetem, akkor sem, de tegnap – miután részletezte az ebédet (azt ugyan nem tudta, hogy kelbimbó volt penne tésztával, de nagyon aprólékosan leírta, hogy hogyan nézett ki), közlékenyebb volt a gyerekekkel kapcsolatban is. Elmondta például, hogy nincs egy szem barátja sem, mert a gyerekek őrá nem hallgatnak. Aztán elmesélte, hogy van a Csanád, aki a főnök, és tőle mindenki fél. Értetlenkedtünk egy sort Cs.-vel, mire kiderült, hogy azért félnek ettől a kisfiútól, mert az mindenkit ijesztget. Ezután Sári be is mutatta az „ijesztgetést”, ami nyilván artikulálatlan ordibálást jelent. Képzelem, szegény galamblelkű kislányomat hogy félelemben tudja tartani egy ilyen kis terrorista…

És hát akkor feltámadt bennem az anyatigris, és olyat találtam mondani Sárinak, hogy szerintem ő is ijessze meg ezt a gyereket egyszer, és akkor tutira békén hagyja majd. Erre persze Cs. rákontrázott, hogy egészen pontosan hogyan is csinálja – és Sári ettől teljesen belelkesült. Még azt is hozzátettem, hogy mondjon neki valami félelmetest, mittomén, hogy egy T-rex megeszi a Csanádot, mondom, ettől biztos összecsinálja magát a kiskrapek… aztán kapcsoltam, hogy mit is csinálok én? Arra tanítom a gyerekemet, hogy legyen gonosz? De persze a dolgot már nehéz volt kimagyarázni, főleg úgy, hogy Cs.-vel itt nem igazán értünk egyet: én próbáltam korrigálni, mondván, hogy Sárinak nem kell félni ettől a gyerektől, aki egyébként nem is nagyobb, mint ő, és miért nem neveti inkább ki, amikor meg akarja ijeszteni. Meg hogy nem is a Csanád, hanem az óvónéni a főnök, mert az óvónéninek biztos ő is szót kell, hogy fogadjon. (Cs. viszont azon a véleményen van, hogy ne legyen Sári nyámnyila (mint ő volt), és igen is üssön vissza, ha bántják… Nem tudom, mi a helyes. Én sem akarom, hogy szegénykém féljen akár egy kisgyerektől is, de azt sem, hogy verekedjen…)

Aztán ma reggel már Csanád is ott volt az oviban, mire odaértünk. Ült egy asztalnál, és játszott valamivel. Én az óvónővel beszéltem, amikor az egyik kisfiú odament panaszkodni az óvónőnek, hogy a Csanád valamit nem ad oda. Erre az óvónő azt mondja a kisfiúnak: -Marcikám, inkább a másik asztalnál játszál, tudod, hogy a Csanád milyen!

MI VAN? Az én gyerekemet sarokba állították a múltkor, mert nem aludt (igaz, nem az óvónő, hanem a dada), de a Csanádra, aki ezek szerint tényleg megfélemlíti a gyerekeket, mindezt ráhagyják? Hol itt az egyenlő bánásmód?

Egyébként az óvónővel épp arról beszélgettem, hogy Sárinak nincsenek barátai. Szerinte ez még nem baj (azt mondjuk nem mondta, hogy nincs így), és adjak neki még pár hónapot. Én meg úgy sajnálom szegénykémet, de mit lehetne neki mondani, milyen tippeket adjak neki, hogy megszeressék a gyerekek?