"Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha."
(Márai Sándor)

Mit mondjak? Hol kezdjem? Hol fejezzem be? Hol végződik egy élet, ami még el sem kezdődött?

Eszter az első alkalommal, ahogy engedtük, megfogant. Ennél biztosabb jelet nem adhatott volna, hogy jönni akar, hogy élni akar - mégis, egy szempillantás alatt visszafordult, és mi csak azt vettük észre, hogy már megint megtörténik, már megint mindent elveszítettünk egy perc alatt.

A szerda este teljesen szokványosan telt: Sárit lefektettük, viszonylag gyorsan elaludt. Ahogy leültem az ágyára, éreztem bal csípőtájékon egy erős rúgást, még fel is szisszentem, de végül is nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Végül is, nem is biztos, hogy volt jelentősége. Ezután megnéztünk egy filmet Cs.-vel, amikor furcsa szurkálást éreztem jobb oldalt a derekamban, még fel is ötlött bennem, hogy nocsak, nem így indul a szülés? De elmúlt, ahogy másképp helyezkedtem. A film után aludtunk, és most nem emlékszem, milyen éjszakám volt, de szerintem semmi különös.

A csütörtök reggel is szokványosan indult: Sári oviba ment, én letusoltam, hajat mostam, majd nekiálltam kicsit dolgozni. 11 óra felé, miután megírtam az előző bejegyzést, elkezdett motoszkálni bennem, hogy ma még nem is éreztem Esztert. Lefeküdtem, simogattam a hasam, de semmi. Majd ebéd után. De utána sem. Egyre idegesebb lettem: hasamra tettem a fülhallgatót, benyomtam valami zenét, de még mindig néma csönd. Kezdtem bepánikolni, de 3-ra mennem kellett Sáriért az oviba, így valamiért arra jutottam magamban, hogy addig nem megyek orvoshoz, mert ha baj van, azt egyedül nem bírnám ki. Így végül elmentem Sáriért, és vártam, hogy Cs. hazaérjen. Ő 4 körül telefonált, hogy még valahova el kell mennie, de akkor bőgni kezdtem, hogy azonnal jöjjön, mert egész nap nem érzem a babát. Ekkor ért haza anyu.  Cs. rámszólt, hogy hívjam az orvost, és majd anyu bevisz, végül így is lett.

És akkor elkezdődött ez a rémálom.

A szülőszobán már harmadszor csengettem, harmadszor adtam a kiskönyvem, rutinosan átöltöztem, és már tettek is az NST-re. Néma csönd a méhemben. Akkor már bőgtem. A szülésznő átvitt az ultrahangra, jött egy fiatal kis orvos, persze, bemutatkozni elfelejtett. Nézi a monitort, kérdezget, én pedig csak azt veszem észre, hogy a szülésznő a kezemre teszi a kezét - felsírtam, aznap este csak én. Az orvos mondta, hogy sajnos már nem tudnak mit tenni, nincs szívhang. Hangosan zokogtam, vizsgálgattak, méhszáj 2211, miért volt korábban császár, most szülni kéne, de nem adhatnak oxitocint. Rávágom, hogy én nem szülök, császározzanak meg, nem érdekel semmi. Jó, hívják az orvosomat.

Átkísérnek a szülőszobára, kérem, hívják be anyut. Közben hívom Cs.-t, csak annyit tudok mondani, hogy jöjjön azonnal, meghalt az Eszter. Leejtem a telefont. Infúziót kötnek be, vérnyomás, stb. Anyu bejön, nem szólunk, csak bőgünk. Közben Cs. is odaér, nagyon sírunk, talán anyu elment valamikor. Néha bejön valaki, ezt-azt csinál, majd bejön a főorvos, elmondja, hogy mi lesz (császár), utána megnézhetjük a babát, ha akarjuk (akarjuk), illetve nyilatkozhatunk, ha akarunk temetést (akarunk). Felöltik bennem, mintegy mellékdal, hogy miért beszélgetek egy baba temetéséről, aki még meg sem született?

Bejön a fiatal orvos is később, hebeg-habog valamit, hogy nem tudja, miért következett be, de talán majd ki kellene magunkat vizsgáltatni. Valami gyakornok lehet, gondolom, beküldték gyakorolni a rossz hír közlést, más okot nem látok arra, hogy minek van itt, ha nem lennék ennyire gyenge, elküldeném a francba.

Megérkezik az én orvosom is, nagyon sajnálja, semmi nem utalt erre a hétfői vizsgálaton, javasolja a szülést. Mondom, hogy ki van zárva, az sem érdekel, ha soha többet nem szülhetek, én erre most akkor sem vagyok képes. Végül beleegyezik a császárba. Kicsit várni kell a műtőre, de utána mi jövünk.

Nem tudom, mennyi ideje vagyok bent, és mennyit várok. Az időnek már nincs dimenziója.

Aztán jön az aneszteziológus, meg még történik pár lényegtelen dolog, majd átsétálunk a műtőbe. Cs. is bejöhet, akarom, hogy ott legyen, de csak akkor, ha már minden kész, és kezdődik a beavatkozás. Addig egyedül vagyok, nagyon félek. Nem tudom, mitől, talán hogy én is meghalok, és mi lesz akkor Sárival? Tényleg, Sárinak mit fogok mondani?

Közben azt tesznek velem, amit akarnak: beadják a spinális érzéstelenítést, nem fáj, még csak nem is annyira kellemetlen, mint anno az epidurál. Lassan melegség tölti el a lábam, zsibbadni kezdek. Lefektetnek, még látom, ahogy felhúzzák a lábaimat a kengyelbe, de már nem érzem. Fura: pakolnak ide-oda valami lábakat, jééé, de hisz ez én vagyok. Oldalra nézek, az üvegszekrényben látom magam kiterítve, éppen borotválnak. Dudorodik a hasam, és hirtelen olyan rosszul leszek: a szívem felgyorsul, a hangok távolodnak, szólok, hogy elájulok. Feldereng bennem, hogy most meg fogok halni, látom magam előtt, ahogy mindjárt újraélesztenek. Eszembe jut Cs., aki biztos nagyon meg lesz rémülve, tisztára mint a vészhelyzetben, aztán Sári ugrik be, arra gondolok, szeretem. Hallom, ahogy hozzám beszélnek, válaszolok is valamit, de az egész olyan távoli, mintha nem is velem történne. Félelmetes, és én félek. Az aneszteziológus szól az ápolónőnek, hogy 10 mg valamit adjon, és attól jobban is leszek. Gondolom, nem voltam halálomon.

Bejön Cs. Röhejesen néz ki a műtős cuccban, de morbid lenne ezt megjegyezni. Elkezdenek rángatni, kicsit kellemetlen. Egy örökkévalóságnak tűnik a műtét, senki nem mondja, mi történik, csak ha kérdezem. Akkor sem szólnak, amikor Esztert kiemelik, csak azt érzem, könnyebb lettem. Furcsa: tényleg könnyebb, pedig nem megkönnyebbültem. Esztert elviszik, engem tovább ráncigálnak, ennek sosem lesz vége. Az orvos áthajol a lepelen, és mondja, hogy a baba nem volt kicsi, a magzatvíz tiszta volt, a méhlepény ép, és a köldökzsinóron sem látott semmi kórosat, így szemmel látható oka nem volt az elhalásnak.

Egyszer csak befejezik, átemelnek egy ágyra, már megint az a furcsa érzés: látom a lábam, de nem érzem. És elindulunk, hogy megnézzem, és elbúcsúzzak a kislányomtól.

A szülésznő egy fehér pelenkába csomagolt kis testet hozott a karján, olyan féltve, mintha lenne jelentősége... Mosolygott, kedvesen, nem cinikusan. Odatartotta nekem, ránéztem, gyönyörű volt! És békés - mintha csak aludna. Egészen olyan volt, mint Sári, amikor megszületett: széles arccsontok, kicsi áll, szélesen ülő, bedagadt szemecskék. Sok, fekete haj. Csupa magzatmáz volt. Karomba adta, könnyű volt, és puha - csak olyan erőtlen: nyeklett ide-oda, óvatosan kellett tartanom, féltem, hogy összetöröm, vagy kigurul a kezemből. Megsimogattam, megpusziltam az arcát: langyos volt még, de éreztem, hogy már kezd kihűlni. Jobban megnéztem, a szájacskára emlékszem a legjobban, azért, mert az nem olyan husi volt, mint Sárié, hanem vékonyabb, ellenben erős vörös színe volt. Az jutott eszembe, hogy ha oxigénhiányos lett volna, akkor nem lila lenne a szája?

Sírtunk egy kicsit, puszilgattam, mondtam Cs.-nek, hogy fényképezze le, de ő nem akarta. Emiatt azóta is nagyon haragszom, de végül is valahol igaza is volt. Mit csinálsz majd? Nézegeted, és sírsz?- kérdezte. Ezért igyekeztem Eszter minden vonását olyan mélyen az agyamba vésni, amennyire csak lehet. Egész életemben észben kell tartanom, és olyan véges az elme...

Aztán Cs. szólt a szülésznőnek, hogy viheti. Ő elvette a lányomat, és kiment. Még hallottam, ahogy azt mondja a műtősfiúnak, hogy "végeztem".

Itt végződik talán Eszter története, ami el sem kezdődött.